|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 65 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-65 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tisza István 2014. június 12.Szabadság, igazságosság, méltányosságA politikai berendezkedés alapgondolata és a kivitelezés gyakran ellentétben áll egymással. Ma is hallani olyan kijelentéseket, hogy a kommunizmus szép elképzelés volt, csak elrontották a gyakorlatba ültetését. Holott erről szó sincs. Ha volt a kommunista ideológiának valamiféle valóságmagja, valamiféle pozitív mondanivalója, akkor az a kapitalizmus kritikája volt. Viszont mindaz, amit köré épített, a dialektikus materializmus, az osztályharcelmélet, a proletárdiktatúra, az osztály nélküli társadalom, a kommunista párt, mint a társadalom élcsapata, a proletár-internacionalizmus mind papírszagú tévképzet, tömeggyilkosságba vezető messianisztikus társadalommérnökség. Oldalak és gondolatok Más a helyzet az egyébként oly sokat és joggal bírált angolszász típusú liberál-konzervatív demokráciával. Sokan a liberalizmust és a konzervativizmust egymással szögesen ellentétes elméletekként tartják számon, holott gyökereik a történeti alkotmánnyal rendelkező országokban, mint Nagy Britannia és Magyarország, bizonyos mértékig összefonódnak. A ma már a konzervativizmus apostolaként idézett Edmund Burke nem a tory, hanem a whig párt politikusa volt, de politológus legyen a talpán, aki Széchenyi István vagy Tisza István életművét – amelyben konzervatív és liberális elemek egyaránt megtalálhatók – be tudná sorolni egyik vagy másik „oldalra”. Az a liberál-konzervatív alapgondolat, hogy mindenki szabadsága addig tart, míg nem sérti a másikét, a társadalomelmélet legemberibb, leginkább élhető államrendezkedést ígérő tézise. Levezethető belőle egy olyan állami struktúra és politikai gyakorlat, amely közel optimálisan elegyíti az állami korlátozás és az egyéni szabadság látszólag szembefutó, a valóságban egymást feltételező elvének alkalmazását. Csak az állam biztosíthatja, hogy senki ne terjeszkedhessen saját szabadságának határain túl, és ezt csakis a legitim kényszer monopóliumán keresztül teheti. Állami kényszer nélkül nincs szabadság, csak anarchia. Ami bizony káosz, s nem „hatalom nélküli rend”, mint hirdeti némely, a valóságtól elrugaszkodott széplélek az anarchista társadalomfilozófusoktól a Tankcsapda nevű punkrock zenekarig. Az utóbbi időben Európában a magát balra soroló politikai tábor egyre közelebb van ahhoz, hogy megszerezze a közvélemény alakításának monopóliumát. A demokrácia és az egyéni szabadság jelszavával törekszik felszámolni a hagyományokat, a nemzeteket, kultiválja a devianciákat, tesz élhetetlenné egyes vidékeket és régiókat a „liberális büntetőjog-politikával”, amely a humanizmus jegyében visszaengedi a társadalomba az antiszociális bűnözőket. A jéghegy csúcsa az a tézis, hogy „a tényleges életfogytiglan embertelen”, ezért alkalmazhatatlan az unióban. Az netán emberi, igazságos és méltányos, hogy lehetőséget adunk többszörös gyilkosoknak újabb gyilkolásra? Mindez azonban nem jelenti hogy rossz lenne az alapgondolat. Lopakodó ceauşizmus Azokban az államokban, ahol a demokráciát importálták, s az nem alakult ki szervesen, mint például a Bukarest hatalma alatt álló területeken, ellenkező irányú túlzásokat tapasztalhatunk. A román közgondolkodásnak soha nem volt alapja a kölcsönös méltányosság, egymás szabadságának kölcsönös tisztelete. Erre vezethető vissza, hogy a román politikusok szemrebbenés nélkül képesek azt állítani, hogy a kisebbségek jogainak érvényesülése sértené a többség jogait, hogy újra és újra olyan javaslatokkal állnak elő, amelyek egyszerre sértik az egyetemes méltányosság elvét, az emberi jogokat és a román alkotmányt. És erre vezethető vissza az is, hogy az éppen kormányzó elit eszközként használja az elvileg politikailag semleges államapparátust saját hatalmi érdekeinek megfelelően, legyen szó a bíróságokról – legismertebb, legkirívóbb a Mikó-ügy, de hosszan lehet sorolni azon eseteket a Batthyaneumtól a temesvári Magyar Házig, amikor a jogos tulajdonosok egyáltalán nem kerülhettek birtokba – vagy a rendőrségről. Bár a rendőrség a kormány irányítása alatt működik, míg a bíróság elvileg a kormánytól független hatalmi ágként, azért vérlázító, hogy rendőröket küldenek egyszerű emberek nyakára azzal az ürüggyel, hogy magyar emberek feljelentése alapján járnak el. Zargatják a békés polgárokat, kihallgatják őket arról, hogy aláírták vagy sem egy politikai párt támogatói ívét. A székely zászlók elleni hadjáratot, a román zászló kitűzésének kierőszakolását színmagyar területeken, a román himnusz iskolákba való napi elénekeltetésének tervezett gyakorlatát elnézve, vagy azt a javaslatot, amely büntetné a területi autonómia követelésének képviseletét és népszerűsítését, azt láthatjuk, hogy a diktátor kivégzése után negyed évszázaddal a közgondolkodás demokratikus deficitjére visszavezethető lopakodó ceauşizmussal van dolgunk. Jól szeretni Az állam a maga etnosoviniszta ideológiáját akarja ráerőszakolni más nemzetiségű, más érzésű polgáraira. Nyilvánvaló, attól nem fogja a székely ember jobban szeretni Romániát, ha gyermekei naponta éneklik a román himnuszt, vagy a magyarok által felépített, évszázadokon át megvédett, ma is zömmel magyarok által lakott városokban román zászló leng az állami épületeken. A cél a megalázás: szimbolikus síkon megmutatni nekünk, hogy ki az úr a csellel, fondorlattal általuk megszerzett hazában. Erre többféle reakció lehetséges magyar oldalról, tapasztalunk is gyakorlatban többféle választ. Van, aki a lassan évszázados megaláztatásba belefáradva fásultan rálegyint, akadnak, akik a Stockholm-szindróma mentén az elnyomókkal azonosulnak. Azt magyarázzák saját véreiknek, hogy nem is olyan rossz itt nekünk, hogy az összmagyar gondolat abszurdum, hogy minden erdélyi magyar román is egy kicsit, hogy legyünk érzés szintjén is lojális állampolgárok, s szurkoljunk a román csapatnak – lásd például Parászka Boróka, Pap Szilárd István vagy Bíró Zoltán politikai publicisztikáit. Vannak, akik kormányról legitimálják e politikát, némi, elektorális okokból kötelező morgás és erőtlen tiltakozás mellett, s persze vannak, akik szerény eszközeikkel felveszik a harcot eme embertelen és demokráciaellenes politikai gyakorlattal. Nem kétséges, hogy e magatartásformák közül melyik az, amely az egyetemes igazságosság, méltányosság, kölcsönös szabadságtisztelet elvi alapján áll. Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. június 13.Az egykori Székelyudvarhely: Szabó Dezső emlékezeteNégy évet tanított Udvarhelyen a vegyes megítélésű tanárember. Befutballozta Ady Endrét a kisvárosba „Minden magyar felelős minden magyarért" – többek között ezt az idézetet köszönhetjük Az elsodort falu szerzőjének, aki agilis élete alatt több politikai és irodalmi irányzathoz egyszerre tartozott, illetve nem. Az irodalomtudomány és a történelem vegyes képet fest róla, tartották egyszerre antiszemitának és antifasisztának is. Nem célunk ítélkezni, csupán röviden bemutatni azt, hogy milyen hatással lehetett Szabó Dezső az első világháború előtti években Székelyudvarhelyre. 1909-től ugyanis négy évet itt élt és dolgozott tanárként. Kolozsvártól Udvarhelyig 135 évvel ezelőtt, 1879. június 10-én született a huszadik század első felének egyik legellentmondásosabb, vegyes megítélésű magyar prózaírója. Szabó Dezső Kolozsváron, a Felsőszén utcában jött a világra, elég szegény családban. A református gimnáziumban érettségizett, majd Budapestre került egyetemre. Nyelvésznek készült, nagy reménységet láttak benne, de izgága és ellentmondásos természete mind tovább és tovább sodorta, így került 1909 őszén a székelyudvarhelyi Állami Főreáliskolába. Szabó Dezső magyar-francia szakos tanár volt, és igen magas szinten bírta a francia nyelvet, többször járt Párizsban, illetve személyesen ismerte a budapesti, akkori nagy magyar írókat, költőket, újságírókat, Udvarhelyről is gyakran vonatozott Pestre. „...én aztán messzebb áradtam" Ami a Székelyudvarhelyen való négyéves tanárkodását illeti, a legtöbbet az Életeim című önéletrajzából tudhatunk meg – nyilván, kortársai teljesen más képet festenének az ifjú tanárról. Harminc éves volt, amikor Udvarhelyre került, és enyhén szólva nem volt egy visszahúzódó, csendes típus. Igazi bohém, nagyvilági embernek számított akkoriban: a csendes kisvároska lakói nem feltétlenül fogadták el a mindig elegáns, drága ruhákban járó, mulatozó, szőke, göndör sörényű „tanárurat". „Székelyudvarhely! Székelyudvarhely! Kicsike székely városka, apró emberfészek, melyben az oda száműzött nagy madár négy évig verdesett fiatal szárnyaival, ahol már lemondott a szabadulás lehetőségéről, a végtelen horizontok hívásáról: azután, hogy otthagyhattalak, milyen kedvessé otthonosultál az emlékemben! (...) A sétatér egyik oldalán folyt a Küküllő, mikor vize volt hozzá, ami nem mindig történt. (...) Ketten voltunk a kis város szertelenje, de én aztán messzibb áradtam." – írja városunkról és magáról. Mint az írásból vastagon kitűnik, Szabó Dezsőnek egy kis egóért bizony nem kellett a szomszédba mennie. Magyarországi kortársai, irodalmi munkáinak kritikusainak visszaemlékezései szerint sem volt egy egyszerű eset. Székelyudvarhelyi tartózkodásakor történt, hogy a középiskolai tanárok több megbecsülést követeltek az akkori minisztériumtól, s a tiltakozó levelet éppen ő fogalmazta meg, amiben többek között ez a híressé vált mondta is áll: „De meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni." A kiáltvány annyira jól sikerült, hogy maga Tisza István válaszolt rá, majd Szabó viszontválaszát a Nyugat hozta le 1911-ben. Egycsapásra ismert ember lett, holott szépirodalmat még nem nagyon írt – ezért persze fegyelmit kapott. Dezső úrfi, a botrányhős Nemcsak ezért: Szabó négyéves udvarhelyi tartózkodása alatt rengeteg olyan dolgot tett, ami – ahogy ő is leírja – nem feltétlenül felelt meg az akkori társadalmi normáknak. Az még igen, hogy harminc-harminckét éves fejjel 16-17 éves lányokat csábított el, aminek egyébként örültek is a lányok szülei, hogy szemük fénye „Dezső úrfival" jár. Annak például nem nagyon, amikor a Kossuth utcán végigvonuló disznócsordát lakása ablaka alá (a Flórián-házban lakott) csődített úgy, hogy rohadt almákat engedett le az ablakból spárgán, és iszonyatos sivalkodást idézett elő. Diákjai imádták: azon kívül, hogy kitűnő pedagógus volt, nagyon sokszor rendezett tivornyákat lakásán vagy „Cumó néninél" – a hölgy kocsmája valahol a mai Kossuth utca alsó részén lehetett. A tanulókkal rendszeresen kirándult a környékre, de olyan is előfordult, hogy a lakásában tartott „bulin" a cigányzenekar háromszor húzta el a Marsellaise-t, amit az ablaka alá csődült tömeg is velük együtt énekelt. Máskor a trágyaszállító kocsisokba kötött bele a Kossuthban, vagy éppen az utca kirakatait összecserélgette alispán barátja vállain ülve. Adyt ő focizta be Székelyudvarhelyre A székelyudvarhelyi éveit leíró részek között Ady Endréről és a Szabó által nagyon lenézett pesti baráti társaságáról is ír: „Igen sokszor megjátszotta a teljesen elázott embert, csak hogy durvaságokat mondhasson a körülötte levőknek. Néha, megfelelő környezete kedvéért, adta a modern intellektuellt és beszélt agytrust-finomságokat. Ezt a pózát bírtam a legkevésébé.". Pedig Ady akkoriban modernnek számító költészetét nagyon szerette – mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy Udvarhelyen, ahol akkoriban ki nem állhatták a költő verseit, ő ismertette meg diákjaival az Ady-verseket. Sőt 1911-ben a megyeháza dísztermében, a mai Szent István-terem, egy nagyhatású, többórás előadást is tartott, amin megszerettette az udvarhelyiekkel Adyt, habár előzően többen is megfenyegették. Az előadás végén az összes akkor megjelent Ady-antológiát megvásárolták az udvarhelyiek. „Az öreg vármegyeházán mindent lehengerlő diadalt aratott az új költészet." – írja önélatrajzában, majd frappánsan jegyzi meg, hogy „befutballoztam Adyt és az új irodalmat a város figyelmébe és érdeklődésébe", aminek az lett az eredménye, hogy „Székelyudvarhelyen háromszor annyian járatják a Nyugatot , és ötször annyi Ady-kötetet adnak el, mint egész Kolozsvárt!" 1913-ban viszont váltani kényszerült: budapesti tartózkodása alatt egy újságból tudja meg, hogy áthelyezték Sümegre. Az Életeimben ilyen búcsúsorokat ír Udvarhelyről: „És ez a város, ahol olyan féktelenül unatkoztam, és féktelenül éltem, ahol mintegy új születés lázában gyötrődtem, és ahol sokszor éreztem nem egy halál szelét: a jó emlékezés csendes holdvilágába nyugszik lelkem távoli mezőin. Ez a levegő, ezek az arcok, ezek a vergődések és lázak is kellettek ahhoz, hogy felhangolják azt a zongorát, amelynek kiszálló dallamai később egy országnak voltak rajongása vagy dühe." A tragikus vég Szabó Dezső később, az első világháború után lett befutott író Az elsodort falu című regénnyel, utána folyamatosan jelentek meg munkái, illetve saját folyóirata is volt Lúdas Mátyás címmel. 1945. január 13-án halt meg Budapesten, a József körút 31. szám alatt – itt élt a város ostromakor, 65 évesen itt írta a befejezetlen önéletrajz utolsó, ránk maradt részeit. Naponta ment le az óvóhelyre, éhezett – a feltételezések szerint legyengült, éhen halt, de olyan verzió is van, hogy valamilyen fertőző betegséget kapott el, és az ostromlott városban gyógyszer nem lévén, szervezete nem bírta ki a betegséget. A ház lakói egy vendéglői szekrénybe tették tetemét és ott, a Rákóczi téren temették el tíz nap múlva. Négy évvel később kihantolták, és a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, síremléke ma is ott áll. Az Életeim utolsó részeinek mintegy kétezer oldalnyi kézirata egy fekete táskában volt: a lakását feldúló katonák a lapok egy részét ablaktömésre és vécépapírként használták, szerencsére nagyrésze megmenekült, de teljes, cenzúrázatlan kiadása csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Az udvarhelyi Flórián-ház falán (a Kossuth sarkán áll, ma a Romarta üzlet van a földszinten), egykori lakóhelyén, emléktábla őrzi emlékét, ezt 1999-ben helyezték el Katona Ádám tanár kezdeményezésére. A fém-dombormű alatt ez a felirat olvasható: „A XX. századi magyar irodalom klasszikusa, Szabó Dezső emlékére, aki 1909 ősze és 1913 nyara között Székelyudvarhelyen élt, tanított és küzdött az igazságért." Egykori iskolája ma neves tanárai között tartja számon, emlékezete írásaiban, köteteiben él. Még mielőtt valaki ítélkezne felette egy évszázad után, inkább olvasson bele a munkáiba – elképzelhető, hogy néha nem feltétlenül ért egyet az általa vallott elvekkel, de az is, hogy kiváló olvasmányélménnyel gazdagodik. A Duna Televízió Száműzött magyar irodalom című műsorának Szabó Dezsőre vonatkozó részét itt lehet megtekinteni, illetve egy háromrészes portréfilm szintén megtekinthető a legnépszerűbb videómegosztón: első, második, harmadik rész. Írásunkhoz felhasználtuk Szabó Dezső Életeim című kötetét, valamint Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című munkáját, illetve más helytörténeti forrásanyagokat. Katona Zoltán uh.ro/kultúra. Erdély.ma 2014. június 24.Nemzetépítő korszak következik?Értékvesztett világunk egyik sajátos jelensége, hogy sokan lebecsülik a szimbolikus politikát, a szimbolikus térben megvívott harcok jelentőségét. Ami azért helytelen, mert nincs annál fontosabb, mint az, hogy milyen értékeket, milyen identitás-kapaszkodókat, milyen azonosulási mintákat tudunk továbbadni a felnövekvő generációknak. Ezeréves európai történelmünk alatt 1918-ig az elit minden hibájával együtt szerves volt a fejlődésünk, a nemzet megannyi válságot le tudott küzdeni. Az 1918-ban hatalomra került szabadkőműves kommandó azonban leszerelte a hadsereget, midőn az országot három oldalról fenyegette katonai veszély, szinte biztatta az ellenséges csapatokat, hogy jöjjenek minél mélyebbre a magyar területre azzal, hogy előrejelezte: nem fognak fegyvert szegezni a betolakodókra, majd átadta a kormánybotot a kommunistáknak, akik 133 napos rémuralmukkal elérték, hogy az 1919-ben Budapestet is elfoglaló román csapatokat kezdetben felszabadítókként üdvözölte a magyar lakosság. Hiába jelezte gróf Bethlen Miklós a román félnek azt, hogy Magyarország szisztematikus kirablásával elszalasztja a románság a két nép történelmi megbékélésének lehetőségét, a románoknak a jószomszédi viszonynál fontosabb volt a zabrálás, s az, hogy minél nagyobbat harapjanak Magyarországból. Mindennek dacára 1945 után Károlyi Mihálynak és Kun Bélának a politikai öröksége vált mintává, s ez sajnos 1989 után sem változott meg gyökeresen. Ma sem jár azonnali periferizálódással, ha valaki a magyar történelem legnagyobb kártevőjének, Károlyi Mihálynak a követője, s láss csodát, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség fel is vállalja e minősíthetetlen nemzetáruló politikai hagyatékát. Ezért is volt rendkívül fontos, hogy a Kossuth térről eltűnjön az országvesztő hazaáruló szobra, s az is, hogy Tisza István szobra visszakerüljön a Kossuth térre. Szobrának felavatásán pedig maga Orbán Viktor mutatott rá a lényegre: „a nagy lehetőségek, nagy tettek, nagy elődök, nagy elszánások miért ne adódhatnának össze egy nemzetegyesítő korszakká? Miért is ne következhetne a darabjaira hullott liberális korszak után egy felívelő és lelkesítő nemzeti korszak?” Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. június 26.Világégés emberi reakciók tükrébenA fiatalabb történészgenerációk alapélménye az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni – tartja ifj. Bertényi Iván. A történésszel az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából beszélgettünk. – Egy „komoly” történész olvas történelmi tárgyú regényeket? Például Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját, amely révén bepillantást nyerhetünk az első világháború előestéjének magyarországi politikai viszonyaiba is. – Természetesen olvastam, kiváló műnek tartom, majdnem forrásmunkának tekintem. Hiteles, hangulatos regény, nagyon szeretem. – Pedig sokak szerint a történelmi ihletésű fikciós regények táplálják a legtöbb történelmi sémát. Mit tart az első világháborúval kapcsolatos legtipikusabb téveszmének? – Elsősorban azt a típusú gondolkodást, amely kicsi, esetenként személyes dologhoz köt nagy történelmi kataklizmákat: egy személy, politikus, párt tehet az ország széthullásáról, felelős Trianonért. Ezek leegyszerűsítő sémák, amelyek a korabeli politikai élet működési mechanizmusának félreértéséből fakadnak, másrészt annak félremagyarázásából, hogy mi milyen mértékben fontos egy eseménysorozatban. Mert nyilván nagyon fontos, hogy ki volt az első számú vezető Magyarországon, de jóval fontosabb, hogy ki nyerte meg a világháborút. Ezekben a kérdésekben kellene megpróbálni előre lépni, a tisztán látás a történelemtudományban is sokat segíthet. Sajnos részben a múltbeli játszmákat játsszák ma is újra: a mai magyar jobboldal Tisza Istvánt tartja példaképének, a baloldal pedig Károlyi Mihály mögé sorakozik fel, és utálják egymás példaképeit. Ezeknek a dolgoknak ma már semmi értelmük. Már a korabeli viszonyok között is sokkal összetettebb volt ez a kérdés, e viták mában való tovább éltetésének pedig végképp semmi értelmük, és sehová sem vezetnek. – A sekélyes témakezelés „bűnét” a kiváltó okként kezelt szarajevói merényletre is érvényesnek tartja? – A merénylet mint kiváltó ok, illetve ürügy már egy hosszabb ideje húzódó súlyos probléma egyik lecsapódásának tekinthető – de csak az egyiknek. A Monarchia számára megoldásra váró súlyos probléma volt a délszláv kérdés, megoldása azonban nem kellett feltétlenül egy világháborúhoz vezetnie, illetve a Monarchia és a történelmi Magyarország – amely sokkal szilárdabb lábakon állt akkor – széteséséhez, ugyanakkor nem tekinthető véletlennek. Bár a merénylet bizonyíthatóan szerencsés – vagy szerencsétlen – véletlenek összjátéka révén sikerült, nem derült égből jövő villámcsapásként érkezett, s nem lehet azt állítani, hogy ha nincs Gavrilo Princip, akkor nem lesz semmi probléma a szerbekkel. Jó ürügy volt viszont azok számára, akik e probléma erőszakos, háborús megoldását akarták, de a történelem a szarajevói események nélkül is alakulhatott volna így. – Hozott-e a kérdés kutatásában áttörést az elmúlt ötven év? – Miután megszűntek a diktatórikus rendszerek történetírásra is rákényszerített politikai-gondolati sémái, az amúgy ismert tények sokkal szabadabb interpretációja vált lehetségessé, és ennek fontos pozitív hozadékai voltak. A nemzeti történelemben e kérdés valós súlyának megfelelő kezeléséről beszélhetünk, nevén lehetett például nevezni, hogy Trianonban nagyon súlyos nemzeti katasztrófa következett be. A szabadabb témakezelés pedig egy sor fontos részletkutatást is lehetővé tett, amelyek gazdagították az összképet. – Vannak-e ellentétek e téma megítélésében az idősebb történészek és az ön által képviselt fiatalabb történészgeneráció között? – A meglévő különbségeket elsősorban generációs élmények táplálják. Az idősebb kollégák – akik a Trianon-problémáról alkotott véleményüket annak idején politikai okok miatt nem publikálhatták – valószínűleg sokkal nagyobb felszabadító élményként élték meg a rendszerváltozást. Talán ezért aztán sokkal több indulattal telítve hozták napvilágra esetleges, néha nem is sejtett sérelmeiket, stílusuk érzelmekkel átitatott, konfrontatív. Mi, akik az elmúlt huszonöt évben jártunk egyetemre, már azt gondolhattunk és írhattunk, amit akartunk. A mi generációnk alapélménye inkább az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni. Ez nem azt jelenti, hogy szőnyeg alá kell söpörni őket, de olyan kérdésfelvetéssel kell közelíteni hozzájuk, amiből nem újabb konfliktus származik. Meg kell próbálni megérteni a másik felfogását. – Ezt a nézetet itt, Erdélyben kissé nehezebben tudjuk a magunkévá tenni... – Akkor valószínűleg nem leszek túl népszerű a következő személyes élményemmel. Egyetemista koromban Gyulafehérváron a román történelmi szoborparkban járva olyan érzés támadt bennem, hogy ha én román lennék, most nagyon büszke lennék ezekre az emberekre. Korabeli magyar őseim számára nyilván ellenfelek voltak, de ma már meg tudom érteni a románok büszkeségét és örömét. Ez nem azt jelenti, hogy koccintanék december elsején, de a magyar identitásomból kilépve, meg tudom érteni, mit jelenthetett az a momentum a románok számára. Ha egy történész képes kilépni ebből az identitásából, akkor a munkájában is képes lesz ezt ütköztetni egyéb nemzeti narratívákkal, segíthet a másik nézőpontjába való belehelyezkedésben, kevésbé konfrontatív nézőpont, vélemény megfogalmazásában. – Egyetemi tanárként talán meg tudja válaszolni: hogyan hangzanak a mai fiatalok legsűrűbben megfogalmazott kérdései az első világháborúval összefüggésben? – Azt tapasztalom, hogy visszaszorul a nemzet-politikai nézőpont, és bekerül egyfajta hétköznapi életre, a kisember életére koncentráló. Milyen volt egy frontharcos élete a lövészárokban, milyen volt az apát, a férjet, a testvért éveken át nélkülözni, egy asszonynak elvégezni a férfiak dolgát is, milyen következményekkel járt a jegyrendszer bevezetése a háborús országokban, mit kezdtek a csonkán-bénán hazatérő hadifoglyokkal? Ez a bizonyos értelemben apolitikus kérdésfelvetés új irány, hiszen ily módon egy fiatalnak nem egy száz évvel ezelőtti politikai konfliktusmezőbe kell belehelyeznie magát, hanem a lehetséges, könnyebben átélhető emberi reakciók felé fordulhat. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy a mai fiatalokat nem érdeklik a nagy nemzeti sorskérdések. – Az elmúlt száz év tanulmányozásában azonosított-e olyan pillanatokat, eseményeket, amelyek a szarajevói merénylethez hasonlóan felvillantották egy újabb világháború veszélyét? – Nem nagyon. Különösen a mi európai világunk nagyon megváltozott, a világpolitika hajtóerői egészen másak, mint száz évvel ezelőtt. Akkoriban az állami, katonai vezetők, a politikusok sokkal inkább meghatározták egész nemzetek, kontinensek jövőjét. Manapság alapvetően a pénz, az üzleti szempontok, a profit diktál, nem nemzeti alapon működnek a nagyvállalatok. Ez bizonyos mértékben garancia is arra, hogy nem fordulhatnak elő olyan, a nemzetállamok érdek-összeütközéseiből származó nagy konfrontációk, mint az első vagy a második világháború. A mai, gazdaságilag is nagyhatalomnak számító országok érdekérvényesítő képessége sokkal több szinten megmutatkozik, mintsem hogy kizárólag a fegyveres összecsapás legyen a megoldás. Nemzeti-etnikai konfliktusok persze előfordulhatnak, de azokból nem lesz világháború. A kilencvenes évekbeli balkáni háborúk elképesztő szörnyűségeket hoztak, s az Európán kívüli világ hordozza még hasonló konfliktusok veszélyét, de ezek nem társulnak olyan világhatalmi érdekekkel, amelyek ezeket a háborúkat nagyobb léptékű háborúvá akarnák átalakítani. Az ukrán konfliktus is ezt látszik bizonyítani. Ám ha világháború nem is lesz, egyéb problémák válhatnak világléptékűvé, mint például a terrorizmus, bár azok hátterében nem államok, hanem különböző szervezetek állnak. De ez már ilyen értelemben nem a 20., hanem a 21. század, amelynek működési szabályait és mechanizmusait még nem is ismerjük. Ifj. Bertényi Iván Történész, Budapesten született 1975. február 9-én. 1993-ban érettségizett az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban. Miután megnyerte az 1993-as „Ki miben tudós?” televíziós történelmi vetélkedőt, felvételi nélkül került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Ötször szerzett tudományos ösztöndíjat az egyetemen, kétszer részesült Köztársasági Ösztöndíjban. 1999-ben szerzett történelemtanári diplomát, majd 2002-ben művészettörténet szakon tanári diplomát. Doktori munkájának témája a századforduló magyar nacionalizmusa és Bánffy Dezső báró politikai pályája volt. Egyetemi tanár – 2009 áprilisában, majd 2009 októberében CEEPUS-ösztöndíjjal a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen volt vendégtanár –, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a 19-20. század magyar politika- és művelődéstörténete, elsősorban a dualizmus kora, ezen belül a magyar nacionalizmus és nemzetiségi politika elmélete és gyakorlata. Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. június 26.A virágkor vége, a szolgaság kezdeteErdély kiegyezés utáni rohamos fejlődésének az első világháború vetett véget. A súlyos emberi veszteségek mellett Erdély gazdaságilag is teljesen tönkrement, az újjáépítést pedig a bukaresti hatalom szisztematikusan bojkottálta. Az első világégést és annak erdélyi vonatkozásait Murádin János történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója segítségével elevenítettük fel. Köszönhetően annak is, hogy 1867. után az országot és Erdélyt érintő katonai konfliktus nem volt, a kiegyezés utáni évtizedekben Erdély minden téren jelentős fejlődésnek indult. Az is igaz, hogy ezt megelőzően Erdély és a déli peremvidékek az Osztrák–Magyar Monarchia legelmaradottabb részei voltak. Nem csoda, hogy ezeknek a térségeknek a gazdasági fellendülése volt a leglátványosabb a századfordulón. Murádin János történész szerint „az 1880-as évektől kezdődik el az a folyamat, amikor nagyobb ütemben fejlődik a Királyság és annak peremvidékei, mint a Cseh-medence, az osztrák örököstartományok. Nem csupán az ipar fejlődött rohamosan, hanem az ezzel összefüggő ágazatok is, például az építőipar. Ekkor alakul ki a nagyvárosi polgáriasodás modellje Erdélyben. A régi, középkori hálózatokkal bíró kisebb települések nagyvárosokká fejlődnek.” Az ipar megtelepszik Kolozsváron, Temesváron, Brassóban, Vajdahunyadon, a bányászati-kohászati szegmens, a mezőgazdaság erőteljes fejlődést mutat a térségben. Ezzel együtt jár a tőkefelhalmozás, és ennek következtében nagyobb anyagi rész jut a kultúrának is. Virágkorát éli a magyar mellett a román és a szász művelődési élet is. Ennek a minden szempontból jelentős fejlődésnek vet véget szinte kataklizmaszerűen az 1914-es válság. Senki nem is sejtette, hogy ennyire egyből érkezik, és ilyen elhúzódó háború lesz, és a vége az lesz, hogy e jól fejlődő térség szétrobban, és ezt azóta is traumaként éli meg az erdélyi ember (és nem csak). „Magát a háborút évtizedekig az erdélyi románság is traumaként élte meg, a két világháború közötti visszaemlékezésekben vagy sajtótermékekben mindig is jelen van a Nagy Háború által okozott veszteségeknek a felsorolása. Ne feledjük, a háborúban nagyon sok erdélyi román katona is elesett, aki az Osztrák–Magyar Monarchia seregeiben szolgált, majd később a román királyi hadseregben, amikor a román–magyar háború volt 1919-ben” – mondja a történész. Az 1914–1918 közötti időszak gyakorlatilag korszakváltást hozott. Erdélyre hatványozottan igaz a történészek azon elmélete, miszerint a „hosszú 19. század” a francia forradalomtól 1914-ig tartott Európában, a „rövid 20. század” pedig az első világháborútól 1989-ig. Ez különösen igaz Erdély szempontjából – véli Murádin. A francia forradalom hatására az 1800-as évek elején, a reformkorban indul meg a magyar nemzeti öntudatra való ébredés Magyarországon. Erdélyben, ahol már vegyes lakosság él, de a magyarok még mindig 45 százalékot tesznek ki, szintén ekkor kezdődik a nemzeti érzés kialakulása. Ez zárul le, és ér egyből véget 1914-ben. Sorozások, dezertőrök A háború kitörésekor katonai szempontból felemás helyzetben volt Erdély. Európai szemszögből nézve 1914-ben nem egy vezető nagyhatalom az Osztrák–Magyar Monarchia, de nem is kis állam. Egy regionális, középhatalom, amely katonai szempontból körülbelül a negyedik, ötödik hadsereggel bír Európában, a haditechnikai felszereltsége pedig a hetedik, nyolcadik szinten mozog. Gyarmatai nincsenek, az osztrák–magyar hadiflotta ráadásul későre épül ki, stratégiai szempontból pedig nagyon kényes helyzetben van. Egyszerre a Kelet és a Nyugat közötti átjáró Európában, az Oroszországgal szembenálló első olyan ellenfél, akivel annak a terjeszkedés folyamán meg kell vívnia. Ugyanakkor a Balkán kapuja, nem beszélve arról, hogy az etnikai kérdést belsőleg nem tudta rendesen megoldani. Belső stabilitása viszonylag kiforratlan, így katonailag nem számítható a vezető hatalmak közé. Érdekes kérdés, hogyan fogadták a románok a besorozást a monarchia hadseregébe. Murádin János szerint ez régió kérdése volt: ha a dél-erdélyi területeket – Fogaras környékét – nézzük, nagyon sok volt a dezertőr. Inkább átmenekültek a Kárpátokon, hogy megszabaduljanak a besorozástól. A belső-erdélyi térségekben, ahol jóval kevertebb volt lakosság – nem beszélve a Partiumról, ahol nem nagyon volt olyan román ember, aki ne beszélt volna magyarul – egészen másként tevődött fel a kérdés. Utóbbi régiók ugyanis mindig fejlettebbek voltak, és a románság számára is nagyobb munkalehetőségek kínálkoztak. Számukra fontos volt az, hogy társadalmilag elismert pozíciókba kerüljenek, illetve a hadseregen belüli ranglétrán való emelkedéssel – ami háború esetén felgyorsul – olyan társadalmi pozíciókra tegyenek szert, amit a háború után gazdasági előnyökre válthatnak. Összességében az Osztrák–Magyar Monarchián belül 250 ezer erdélyi román katona harcolt, ami masszív tömegnek számít. Noha ezt a számot a román történészek később cáfolták, a bécsi archívumokban pontosan le van írva minden, foglakozástól a vallásig. Bár a vezérkarban nem voltak románok, de főtisztek, akik ezredeket, hadosztályokat vezényeltek, voltak közöttük. A vezérkar 80 százaléka német volt, illetve erdélyi szász vagy sváb, egy külön kaszt, ahová nehéz volt bekerülni. A hadsereg összetétele Az osztrák–magyar hadsereg hármas osztású volt: a közös, vagyis a Kaiserlich und Königliche Armee (császári és királyi) hadsereg, aminek elit alakulatai, tüzérsége, légiereje, haditengerészete volt. Külön volt Landwehr, az osztrák fél saját honi hadserege, és a Magyar Királyi Honvédség, a Monarchia magyar elemeinek hadserege. Ez számbelileg a közös hadsereg mindössze 20 százalékát tette ki, hadi eszközeik pedig korlátozottak voltak. A háború elején csupán a közös hadsereg vett részt a harcokban, majd a veszteségek pótlására bevetették a Honvédség és a Landwehr alakulatait is. A Királyi Honvédség a magyar katonai hagyományokra épült, a honvédség vezéralakulata a huszárság volt. Haditechnikai szempontból felvehették a versenyt a közös hadsereggel, de számbelileg jóval elmaradtak attól. A Magyar Királyi Hadseregben kivételesen a vezényleti nyelv is magyar volt. Erdélyben a Honvédség volt számottevő, tagjainak 38-40 százalékát Erdélyből toborozták. Ugyanakkor az erdélyi románok és egyéb nemzetiségek általában a közös hadseregbe kérték felvételüket. A Székely Hadosztály 12 ezer főt tett ki, és három nagyobb szegmensből tevődött össze: a kolozsvári ezredtörzsből, a nagyszámú székelyföldi határezredek maradványaiból, valamint a menetközben a frontról hazatérő és melléjük csapódó hadosztálytöredékekből. 1919. januárjában a Székely hadosztály sikeresen állt ellen Csucsánál a bevonuló Román Királyi Hadseregnek. Félmillió erdélyi áldozat Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után, tehát 1914. június 28-át követően a Monarchia megosztott volt politikailag. A császár hajlott a háborúra, de csak abban az esetben, ha német támogatást kap. A Monarchiának szüksége lett volna egy gyors győzelemre, hogy a belső széthúzó erőket is visszafogja. Gróf Tisza István ki is fejezte aggodalmát, miszerint nem biztos, hogy jó ötlet háborút indítani. Úgy vélte, a Monarchiába bekerülhet egy óriási szerb tömeg, ezáltal pedig tovább csökkenne a magyar lakosság aránya. A viták miatt kerül sor csak július 28-án a hadüzenetre. Ezután már felgyorsulnak az események, és elkezdődnek a sorozások. Ezek egyenlő arányban érintették a Monarchia különböző régióit, tehát ugyanúgy vittek el erdélyi magyarokat, románokat, szászokat, svábokat, mint cseheket, dél-szlávokat, olasz vagy szlovén nemzetiségűeket. Erdély akkori lakossága, az 1910-es népszámlálás szerint 5 millió 250 ezer fő volt. Az erdélyi részekből 840 ezer embert vittek el – az aktív lakosság zömét. Az Osztrák–Magyar Monarchia nagy veszteségei már a háború elején megnyilvánultak, a szerbek ugyanis sikeresen állnak ellen, bevonulnak a hegyekbe, elhúzódik a déli frontnak a lerendezése, az oroszok ellen pedig egy hatalmas vereség következik be. 1914. szeptemberében a Monarchia jelentős személyi veszteséget könyvelhetett el. A háború Erdély teljes gazdasági összeomlásához vezetett. A hadiipar szükségletei miatt átalakul az ipari termelés, a mezőgazdaságból kivonódik a munkaerő, a háború utolsó éveiben már a termést sem volt ki learassa, és a háború után gazdaságilag igencsak megterhelő volt visszaállítani mindent a háborút megelőző állapotokra. 1919 után a bevonuló román hadsereg elhordott mindent, ami mozdítható volt hadizsákmány fejében. A friss bukaresti adminisztráció gyanakvással tekintett új „gyarmatára”, befektetni nem akart, nagyobb beruházásokra sem pénz, sem politikai akarat nem volt. Gyakorlatilag itt már tragikus fordulatot vesz a háború, ugyanis a Monarchia a hadseregének egynegyedét elveszítette – a katonák meghaltak, fogságba estek. Méghozzá a veszteség nagy része az elit alakulatokat érintette. Az egész háborút tekintve a besorozott erdélyiek 60 százaléka vagy elesett, vagy fogságba került, illetve sebesülten érkezett haza. „Nagyjából félmillió erdélyi halt meg vagy a háborúban, vagy azt követően, a fogságból betegen hazatértek közül”– mondja Murádin János. Ráadásul az erdélyi szászokat ezek a veszteségek különösképpen érintették: nemzeti öntudatból, de a német vezényleti nyelv miatt is, tömegesen jelentkeztek önkéntesen a hadseregbe. Nanó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. június 28.A sors kereke a végzetre forog?" – Erdély a Nagy HáborúbanCsütörtökön délután, az első világháború kitörésének századik évfordulójára időzítve, a Bernády Házban mutatták be Koszta István bölcsész-újságírónak A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban című könyvét, amely egy háromkötetes mű első része. A művet Pál Antal Sándor akadémikus méltatta, aki nem a könyv tartalmáról beszélt – arról részletesen maga a szerző szólt – hanem egyfajta bevezetőt tartott a kötet születésének körülményeiről. Véleménye szerint Koszta István jól dokumentáltan – román, német, magyar hadtörténeti anyagok alapján – írt fontos dolgokról, érdekesen, olvasmányosan. Olyan hiánykönyvnek nevezte, amelyre szükség volt, és amelynek már nagyon régen meg kellett volna születnie. Koszta István elmondta, hogy a kezdő fejezet címe – Mi dolgunk volt a háborúban? – pontosan tájékoztat a három kötetre tervezett írás első könyvének tartalmáról. Burián István, Őfelsége személye körüli miniszterünk, a forgatókönyv egyik szerkesztője, akitől a trilógia címét is kölcsönözte, egyféle válasza: "Az egész egy borzasztó istenítélete, mely győztessé teszi azt az oldalt, amelynek igaza van." Mint mondta, nem szerkesztői fondorlatként idézi meg Tisza Istvánt is, akinek a korrespondenciájában, parlamenti válaszaiban, kortesbeszédeiben nem mindig tételesen ugyan, de kivehetően ott vannak a Nagy Háború erdélyi "történeteinek" értelmezési esélyei a maguk valós összefüggéseiben és dimenzióiban. Az első fejezetben idézett Tisza- szövegekben néhány kulcsszó, sőt mondat van, amelyeket tájékoztató kiegészítéssel továbbgondolásra ajánlott, még mielőtt a következő két kötetben a téma teljes feldolgozásába kezdene. Pollmann Ferenc tudományos kutató, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa a könyv hátsó borítóján olvasható méltatásában kijelenti: "Mindaz, amiről Koszta István legújabb könyve íródott, éppen kereken száz esztendeje történt: 1914-ben, amikor a világ még mindig nem szembesült azzal a döbbenetes felismeréssel, hogy képes elpusztítani önmagát. A rákövetkező bő négy esztendő azután meghozta ezt a felismerést is. Van valami végzetszerű az első világháború keletkezéstörténetében, mintha csak a sors akarata lett volna, hogy Európa, majd a világ büszke nemzetei és birodalmai egymásnak essenek; okos és tekintélyes politikusok alvajárók módjára vezessék tévútra a rájuk bízott milliókat; rettenthetetlen hadvezérek küldjék vágóhídra legkiválóbb katonáikat; a világ legokosabb koponyái és legkiválóbb művészei acsarkodjanak egymásra a nem is olyan képzeletbeli frontvonal két oldalán. Hogyan történhetett ez? – kérdezik azóta is, akik számára nem csupán ócska jelszó, miszerint "múlt nélkül nincs jövendő", és ezt kérdezi Koszta István is. A tőle megszokott szívóssággal és alapossággal faggatja a száz év előtti történések emlékeit, és amit talál, legott megosztja olvasóival. Ami talál, leginkább elborzasztó, néha komikus, és néha felemelő, mégis – Nietzsche szavaival élve – emberi, nagyon is emberi. A szerző hasonló tárgyú, megjelent könyvei: HUSZÁRTÖRTÉNET (2008) – A marosvásárhelyi 9. hv. huszárezred története Nem (csak) Erdély volt a tét I. (2010) – Kései tudósítás a párizsi konferenciáról Nem (csak) Erdély volt a tét II. (2011) – Mária román királynő párizsi követsége Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely) 2014. július 5.Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 1.)Szegényes Székelyföld első világháborús részvételének irodalma. Az 1916. augusztus végi román betörés és megszállás miatt elmenekülő hivatalosságok, na meg a lakosság távozása lényegében lebénította Sepsiszentgyörgy életét. A tisztviselők nélkül a város igazgatása is szünetelt, de a Székely Nép című napilap is fél évre felfüggesztette megjelenését, ezért aztán alig rendelkezünk szakirodalommal, forrásokkal e rövid időszakról. Három évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Múzeum Acta című évkönyvében két tanulmány is megjelent Nagy Szabolcs nyíregyházi levéltáros tollából Sepsiszentgyörgy első világháborús történetét illetően: Az 1916-os román megszállás egy sepsiszentgyörgyi patikus szemével. Egy székely város közállapotai az első világháború végén. Van még egy József Álmos által szerkesztett, Mire a falevelek lehullanak című kötet, amely a világháború történéseit különleges megvilágításban mutatja fel, a résztvevők levelezéseit fogja csokorba, ízelítőt ad a katonák életéről. Belesodródunk a háborúba 1914. július 28-án, egy hónappal a szarajevói merénylet után a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és ezzel kezdetét vette a világtörténelem addig ismert legnagyobb és legvéresebb összecsapása. A két hatalmi csoportosulás, az antant és a központi hatalmak közötti háborúba belesodródott még jó néhány olyan ország is, amely érdekei érvényesülését részvétele által képzelte elérni. Olaszországot és Romániát szövetségi szerződés kötötte a központi hatalmakhoz, semlegességi nyilatkozatot is tettek, hogy majd később a győzelemre sokkal inkább esélyes antant oldalán vegyenek részt a harcokban. Vilmos német császár villámháborús tervei rövidesen szertefoszlottak, és a rosszul összerakott stratégia kudarca előre vetítette a központi hatalmak vereségét, különösen azután, hogy az Egyesült Államok is beavatkozott a háború menetébe. Románia megnyeréséért már a háború kitörésekor versenyfutás kezdődött az antant és a központi hatalmak között, és ezzel tulajdonképpen Erdély is bekerült a nemzetközi politika eszköztárába. Ezért a háború kezdete óta az antant titkos tárgyalásokon Romániát rá akarta bírni Magyarország megtámadására. Azok a román politikusok, akik a központi hatalmakhoz húztak, összeköttetéseiket mozgósítva, Bécsen és Berlinen át kíséreltek meg nyomást gyakorolni a magyar kormányra, hogy az erdélyi románok számára jelentős politikai kedvezményeket adjon, s ezzel segítse elő Románia hadba lépését a központi hatalmak oldalán. Tisza István miniszterelnöknek viszont az volt a véleménye, hogy egyedül a harctéri győzelem vagy vereség döntheti el Románia magatartását, az első esetben nincs szükség engedményre, a második esetben pedig ezek már nem érnének semmit. Felismerte, hogy a román kívánságok kísérleti léggömbök, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy amint a bukaresti kormány a fegyveres együttműködésre pozitív javaslatot, kötelező érvényű ígéretet tesz, ő is hajlandó velük konkrét megoldásokról tárgyalni. A csatlakozási huzavona idején felvetődött a Monarchia föderatív átalakításának gondolata is. Közben bizonyos engedményekkel kívánta az uralkodó és a magyar kormány kifejezni azt az elhatározását, hogy akár fontos politikai, nemzetiségi jogok kiterjesztésére is hajlandóak, ha a románok garanciát vállalnak a központi hatalmak melletti lojalitásuk kinyilatkoztatására. Beszüntették a sajtópereket, az uralkodó amnesztiát hirdetett a politikai ügyekben elítélt románoknak, egy kormányrendelettel pedig külön engedélyezték a román nemzeti zászló használatát. 1915 folyamán a központi hatalmak és Románia viszonya feszültebbé vált, de az Erdély-kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt. A háború kitörésekor Erdély katonailag védtelen térség volt. 1914 végén ugyan hozzákezdtek egy erdélyi hadsereg felállításához, ezt azonban hamarosan elvitték az orosz frontra ugyanúgy, mint a következő évben szervezett határvédő hadosztályt, úgyhogy 1916-ban szinte csak a csendőrség őrizte a határokat. József főherceg a következőképpen jellemezte Erdély harci felkészületlenségét: „Mennyire el volt hanyagolva Erdély előkészítése katonai felvonulás esetére. Minden magyar ember, aki tisztában volt az oláh irredenta céljaival és e nép jellemével, úgy érezte, hogy Magyarországot a legkomolyabb veszély Oláhország felől fenyegeti. Mégis szomorúan kellett látni, hogy amíg a kettős monarchia összes határait vagy várak, vagy vasutak és utak építésével erősítik, addig Erdélyben ebben az irányban hosszú évtizedeken át semmi sem történt.” Általános mozgósítás A hadüzenet és a háború megkezdése előtti hónapokban az érintettek tisztában voltak a hadi események közelségével, és azt is tudták, hogy már csak a közvetlen ürügyként szolgáló szikra kipattanásával bármikor kezdetét veheti a nagy világégés. Ezért 1914 májusától megkezdődött az általános mozgósítás, főképpen az idegen földön lévők számbavételével, tartózkodási helyük felkutatásával, hogy alkalomadtán minél gyorsabban hazajöhessenek háborús szolgálatra. 1914. május 6-án Bálint Dénes sepsiszentgyörgyi polgármester az alispánnak tett jelentésében kérte a felettes hatóságot, sürgősen kézbesítse Bukarestbe Ruzsa Kálmán, Nagy József, Daragics Dávid, Német József, Tóth Mózes és Gyurka Zsigmond számára a sorozási idézést. Csakhogy az idegenben lévők megtalálása nem sok sikerrel járt. 1914. június 14-én a bukaresti osztrák–magyar konzulátus az alispáni megkeresésre válaszolva közölte, hogy pontos cím hiányában a behívó nem kézbesíthető, mert Bukarestben nincs központi jelentkezési hivatal, a konzulátus pedig nem rendelkezett saját hatáskörében a nevezettek felderítéséhez szükséges eszközökkel. A külföldön tartózkodók elérése majdnem lehetetlennek tűnő ábránd volt, különösen akkor, ha az illető Amerikában élt, ilyen esetben csakis a központi intézmények beavatkozása hozhatott volna eredményt, mégpedig a honvédelmi minisztérium közbenjárásától remélték a sikert, például Császár Jenő sorozási kötelezettség alatt álló személy Minneapolis városában való elérését illetően. A háború hivatalossá tételével 1914 augusztusában megkezdődött a hadköteles férfiak tömeges bevonultatása, akiknek családtagjait vidékektől függően 57–70 fillér napi segéllyel kívánták kárpótolni. A hadba vonulás kötelezettsége alól roppant nehéz volt kibújni, sokan kérvényezték az otthon maradást családfenntartói minőségük vagy hivatali nélkülözhetetlenségük okán, azonban majdnem mindenkit elutasítottak. 1914 őszén a belügyminisztérium leirata dr. Fogolyán Kristóf sepsiszentgyörgyi kórházi orvos felmentési kísérletét utasítja el. A megokolásban egyértelművé teszik a felmentés körülményeit, s a kórházi orvosok esetében csak úgy lehetett, ha egy jelentősebb kórház teljesen orvos nélkül maradt. Ez a helyzet Sepsiszentgyörgyön nem állt fenn.(folytatjuk) Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. augusztus 6.Merre forog a sors kereke?Egy könyv, amely arról szól, amiről a hivatalos történetírás nem beszél A nyár elején, az első világháború kitörésének századik évfordulójára időzítve mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban Koszta István bölcsész- újságírónak A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban című könyvét, amely egy háromkötetes mű első része. A szerzővel beszélgettünk a könyvről. – A könyv címe kérdés és idézet egyben: a sors kereke a végzetre forog? – Az idézet Burján István közös külügyminiszterünktől származik, aki naplót és sok feljegyzést hagyott hátra, amelyeket a budapesti református zsinati levéltár hagyatékában lehet megtalálni. Azért érdekes ez a cím, mert július 25-én írta be a naplójába, amikor arra vártak, hogy a szerb kormány válaszoljon arra a diplomáciai jegyzékre, amit 23-án kézbesített a monarchia belgrádi követe. Rövid, 48 órás határidő volt a válaszra, mindenki azt várta, hogy visszautasítják, de fennállt az a lehetőség is, hogy elfogadják. És erre a Monarchiának nem volt válasza. Lényeg, hogy a kérdés arról szól, vajon mi lesz ennek a vége? A könyv egy trilógia első része, amelynek a címe Sodrásban. A sodrás azt jelenti, hogy ahogy a Balkánon teret vesztett a török birodalom, megindultak az etnikai mozgalmak, több állam alakult, közöttük Bulgária és Románia, és ez elindított egy megállíthatatlan folyamatot, és elvezetett az első világháborúig. Áldatlan helyzetek sora követte egymást, amit sem Oroszország, sem az Osztrák–Magyar Monarchia nem tudott elfogadni. – Azt mondod, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia presztízskérdést csinált ebből, mert gyakorlatilag nem volt esélye beleszólni a balkáni alakulásba, miközben az oroszok bizonyos mértékig befolyásolhatták az eseményeket, mert a szerbek oldalán támogatták ezt a folyamatot… – Pontosan így van. A könyv tulajdonképpen fölvezet az első világháború kezdetéig. Ez azt jelenti, hogy 1914. augusztus 6-án a Monarchia hadat üzent Oroszországnak. Nem eseménytörténet, olyan írás, amely utólag legombolyítja és újragombolyítja az aktacsomókat és levéltárakból összegyűjtött dokumentumokat. 1918 októberében az utolsó magyar királyi országgyűlésen Tisza István közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek 1914. augusztus 6-án a császárnak fölvezették, hogy mi következik a szarajevói merénylet után diplomáciai és politikai szempontból. A lényeg mindkét oldalon az volt, hogy megvédhető-e a Monarchia egysége, mert a Monarchián kívül Magyarországnak nem volt esélye, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a Monarchia országaiban a magyarság több mint 43 százalékos kisebbségben volt. Tehát egyben kellett tartani. Ez magyarázatul szolgál bizonyos eseményekre. Többek között arra az egy hónapos huzavonára, amit forró júliusnak szoktunk nevezni, amikor találtak lehetőséget, esélyt arra, hogy esetleg egy Szerbia elleni büntetőhadjárattal korrigálható a Monarchia presztízs- és nem utolsósorban piaci vesztesége. Nem így sikerült, a végét már tudjuk. Tehát erről szól a cím. – A második kötet Erdély védelméről szól… – Az első volt a felvezető kötet: mi történt, hogyan történt és hogyan sodródott bele a Monarchia, illetve a magyar királyság, Magyarország, Erdély ebbe a háborúba. Érdekes lehet az olvasónak, hogy nem eseménytörténet, hanem a levéltárakból, minisztériumi archívumokból stb. előásott dokumentumok alternatívája. Több variánst teszek az asztalra. Ami lényeges, hogy benne van két-három legenda. Egyik az, hogy Tisza István nem akart háborút. Ez a százéves legenda így nem igaz. Hanem volt A és B variáns, mind a kettő háborúhoz vezetett volna. Az A változat lett volna a jobb. A B, a Tisza-féle variáns diplomáciai úton próbált pert nyerni a szerbekkel szemben. Ennek vannak motivációi is, amit most nem akarok kifejteni, többek között pénzügyi vagy a felkészületlenség, a hadsereg gyakorlatlansága, a hadsereg vezetésének a dilettantizmusa. A lényeg, hogy ez nem volt a mi háborúnk. Amiért tulajdonképpen háborúzni akartunk, az a szerbek megfegyelmezése, illetve a térségben az Osztrák-Magyar Monarchia súlyának a visszaállítása volt. Ez a háború 14 hónappal később, 1915 októberétől lett a mi háborúnk, addig kényszerpálya volt, aminek a sodrásából nem tudtunk kiválni. Ez a második kötet. – A harmadik kötet címe 1916, Erdély nagy háborúja. Csupán egyetlen évet foglal magába? – Igen, 1916-ot, amikor bejött a határon a szövetséges hadsereg és a románok. Ez a történet ismert. Itt a lényeg az, hogy mi történt Székelyföldön és Szászföldön, ahová bevonultak a románok. Nagyon sok tanulmány jelent meg arról, hogy mi lett a menekültekkel. Engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy mi lett azokkal, akik ott maradtak. Erről szól a történet. – Mi késztetett arra, hogy megírd ezt a könyvet? – Az indíték tulajdonképpen egy családtörténeti megbízás volt, ebből lett aztán hadtörténeti munka, amit most kézikönyvként használnak. Megalakult Szerbia a címe, ez egy 700-nál több oldalas könyv, a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred története. Nagyapám tagja volt ennek a huszárezrednek, megtaláltam a szamosújvári negyedik század naplóját, és így bontakozott ki az egész. – Ezeket a könyveket nézegetve – 200, 300, 700 oldal –, kissé úgy tűnik, mintha a szerző grafomániás volna. Ki fogja elolvasni? – Nem vagyok grafomániás, sőt, nagyon gazdaságosan bánok a szöveggel. Azon egyszerű oknál fogva, hogy elvszerűen nem foglalok állást. Csak eligazítom az olvasót. Ha belenézel, láthatod, majdnem ezer lábjegyzet van benne, mert ezek az adatok és anyagok kvázi ismeretlenek. Viszont a könyvből kiderül egy másik dolog is: mi egyszerűen nem ismerjük a történet szereplőit. Akiket mi ismerünk, nem azok az igazi szereplők: nem II. Vilmos osztrák császár, ő volt a császár persze, Ferenc Jóska volt a másik császár, de nem ők voltak a főszereplők. A könyvemben a főszereplők azok, akik elképzelték, kidolgozták, hogyan fog történni ez az egész dolog, vagy például annak az államügyésznek az emlékirata – ami abszolút ismeretlen a magyar történetben –, akit kiküldtek Szarajevóba anyagot gyűjteni, hogy nemzetközi jogi érveket lehessen föltenni a szerb kormány implikációjáról a Ferenc Ferdinánd elleni merényletben. – Tehát azért ez a betűrengeteg, mert vannak dolgok, amiket meg kell magyarázni? – Azért, mert vannak bizonyos részletek, amelyek abszolút ismeretlenek, amiket ki kell fejteni, meg kell magyarázni, hogy az olvasó megértse, miről van szó. Mert különben nem világos, hogy mi történt. Például, mindenki úgy tudja, hogy Románia hátba támadott minket, az a hivatalos álláspont 100 éve, hogy megszegte a hármas szövetséget. A valóság az, hogy Románia nem volt tagja a hármas szövetségnek. Volt egy véd- és dacszövetsége a Monarchiával, amit Bismarck indíttatására I. Károly végül megkötött, és aláírt egy titkos szerződést. Senki nem tudott róla 1914. augusztus 4-ig. Mindenki sejtette, hogy van egy ilyen, de csak akkor, amikor a koronatanács volt, került az asztalra. Vannak dolgok, amit meg kell érteni. – Kiknek, milyen olvasóközönségnek szól ez a könyv? – Jó kérdés. A királynő párizsi követségéről írt könyvemből például kiderül, hogy mi nem is voltunk ott, csak beszélünk erről. És ez a történész számára kellemetlen. A közolvasó inkább méltányolja, amit írok, mint a szakember. Nem tartom történésznek például azt az embert, aki háromszor egymás után megjelenteti ugyanazzal a címmel 17 év távlatából a disszertációját Trianonról, és ugyanazt a hibát ejti háromszor, nem korrigálja. Tehát a könyv arról szól, amiről nem szól a hivatalos történetírás. Ennek többféle magyarázata van. Az egyik az, hogy nincs kutatótörténész, hanem egyik a másikat idézgeti, a másik pedig az, hogy a magyar történetírók nem tudnak románul, nem tudnak franciául. A forrásokat nem tudják elolvasni, nem fordították le azokat magyar nyelvre, holott a legalapvetőbb forrás közkézen kellene forogjon. Arról szól tehát, amiről nem szól a hivatalos történetírás. Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely) 2014. augusztus 9.A román visszavonulás – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején (6.)A támadó román haderő kezdetben nagy erőfölényben volt – idézzük Pomogáts Béla hadtörténészekre hivatkozó idevágó tanulmányát. – Szeptemberben elfoglalták Brassót, a Székelyföld egy részét – a magyar lakosság fejvesztetten menekült –, továbbá a jelentékeny ipari központot, Petrozsényt, és csak több hónappal a támadás után sikerült az osztrák–magyar haderőnek a helyzetet konszolidálnia, majd ellentámadásba mennie. A hadtörténetírók szerint különösen a Nagyszebennél és Brassónál kibontakozó ütközeteknek volt katonai értelemben történelmi jelentőségük – mindkét ütközetben a magyar honvédségnek jutott a küzdelmet eldöntő feladat. Mindazonáltal több hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a Monarchia hadserege megfelelő ütőképességgel vegye fel a küzdelmet – végül is a beérkező német seregtesteknek kellett a románokat kiverniük. Szentgyörgy visszafoglalása A román csapatok visszavonulása 1916. október 5–8. között történt. Az elvonulás első felvonása október 5-re tehető, amikor a román zászlókat leszedték a középületekről, és eltávozott a rendőrkapitány. A következő nap ágyúlövések hallatszottak, miközben a katonai parancsnokok és Alemann polgármester sietősen távozott. Október 7-én nagyszámú ellenséges katona vonult át a városon. Egy nap múlva, október 8-án hét tagból álló német dragonyos járőr érkezett ide, s a szövetségesek zászlóit kitűzték. Nyomban ezután Solymosi százados vezetésével 46 huszár vonult be, ekkor azonban még Sepsiszentgyörgyön román csapatok is tartózkodtak. A kialakult utcai harc következtében egy honvéd életét vesztette, akit ideiglenesen a református temető egyik kriptájában helyeztek el, hogy majd a békekötés után ünnepélyes külsőségek mellett helyezzék örök nyugalomra. A huszárok a felső sétatéren a bokrok mellett sorakoztak fel. Ezalatt a városba észak felől csendőrök is érkeztek, utcai harc fejlődött ki. A románok gépfegyverrel lőtték a várost, majd déli irányba visszahúzódtak. Később a közös huszárezred másik félszázada is megérkezett Bánffy hadnagy vezetésével, de dolguk már nem akadt, a város több ellenséget már nem látott. Hat nappal a románok kivonulása után Bálint Dénes polgármester is hazaérkezett, nemsokára a tisztviselők jó része követte őt. Ezután elkezdődött a közigazgatás helyreállítása, melynek elsőrendű feladata továbbra is a háború kiszolgálása volt. A menekültek hazatérnek A belügyminiszter 1916. október 9-i rendeletével utasította az alispánt, járási főszolgabírákat, városi polgármestereket, hogy a hadi helyzet kedvező alakulása következtében megteremtődtek a hazatérés feltételei. Ennek értelmében Háromszék vármegyei elöljárók október 10-én vasútra ültek és 17-én Sepsiszentgyörgyre érkeztek. A végleg Békés megyében letelepedni kívánó, mintegy 30 ezernyi Háromszék megyei székelység ügyeinek intézését, érdekeik képviseletét dr. Béldi Pál főjegyző, egy-egy szolgabíró és megfelelő segélyszemélyzet látta el. Dr. Demeter Gyula másodfőjegyző a kormánybiztosságnál intézte a Békés megyében maradó székelyek ügyeit. Az alispán hazaérkezése után a magántulajdon sérthetetlenségének helyreállítása érdekében a rögtönítélő bíráskodás megszervezését szorgalmazta. A közjogi természetű bűncselekmények kiderítése céljából a brassói székhelyű hírszerző irodától egy különítmény kirendelését kérte. Az őszi mezőgazdasági munkálatok megszervezését elnapolhatatlan teendőjének tartotta, mert az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el, akárcsak a szövetséges német hadsereg. Az elmenekültek kenyér és vetőmag nélkül maradtak. Az állatállomány nagy része elpusztult. Meneküléskor a jószág betegségek miatt elhullott, vagy értékén alul szabadultak meg a takarmány nélkül maradt állatoktól. Az itthon maradt állományt az ellenség elvitte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, vagy ami még megmaradt, azt a hadsereg állandóan rekvirálja. A rögtönítélő bíráskodást október 18-án vezették be, és felhívták a figyelmet, hogy akinél idegen holmi maradt, azonnal szolgáltassa vissza a hatóságokhoz. Ennek alapján az elhordott tárgyak egy része visszakerült, de sokat a következményektől tartva megsemmisítettek a fosztogatók. A városban maradt gabonából az ellenség jelentős mennyiséget magával vitt. A kicsépeletlen gabonát nem pakolták fel, ez azonban a lakosság szükségleteinek fedezésére elégtelennek bizonyult. A cséplés lebonyolítására a városnak négy cséplőgép állt rendelkezésére, de fennakadást okozott az összekötőszíjak hiánya. Az őszi vetésnél nagy volt az elmaradás, ami főként a fogatok hiányával magyarázható. Az idő is téliesre fordult, és kilátás sem mutatkozott a munkálatok elvégzésére. A város ló- és szarvasmarha-állománya a menekülés előtt 700 darabra volt tehető. Ebből a menekülők csordában vagy fogatokkal elvittek 650-et. Az itthon maradt jószágból az ellenség mintegy húszat vitt magával. Szemrehányás a miniszterelnöknek A háború utolsó két évében (1917–18) az addig is súlyos közellátási zavarok tovább fokozódtak. Évek óta elhúzódott a kárpótlás folyósítása, a nagyszámú katonaság miatt romlott a gazdasági helyzet, a nagytömegű hadifogoly ittléte feszültségeket okozott, a közegészségügyi és közbiztonsági hiányosságok pedig már csak tetőzték a bajokat. A Független Székelység című sepsiszentgyörgyi ellenzéki lap 1917. július 22-i számában azon kesergett, hogy a román betörés után egy évvel még mindig nem kártalanították a tízezrekre szakadt nyomort és a megszállás okozta károkat. Háromszék vármegye 1918 júniusában beadvánnyal fordult a miniszterelnökhöz, miszerint 1916-ban senki sem figyelmeztette a vármegye közönségét a közelgő veszélyre, sőt, ha valaki erről beszélt, azt rémhírterjesztéssel vádolták. Jellemző, hogy még a közvetlen támadás előtt is azt nyilatkozta Tisza István miniszterelnök a parlamentben: baráti a viszony Romániával. Ezért érte teljesen készületlenül a lakosságot a támadás, és kellett órákon belül menekülnie. (folytatjuk) Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 3.„Csak egyfajta igazság van”Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa centenáriumi emlékestet szervez az első világháborúról hétfőn 18 órától a Lazarus-házban, amely keretében, többek között, Koszta István hadtörténész A sors kereke a végzetre forog? című könyvének első kötetét mutatják be. A szerzővel beszélgettünk. – Már száz év telt el a háború kirobbanásától. Most jobban átláthatjuk a történteket, mint elődeink, akik akkor éltek? – A tapasztalat szerint az idő múlásával mindig újra és újraértelmezik a múltat. Minden nemzedék a maga képére próbálja alakítani a mondandóját. Ezzel egyetlenegy baj van a kutatók, vagyis a történészek, hadtörténészek szemszögéből. Szerintünk ugyanis egy dokumentum csak egyféle igazságot tartalmazhat. Nem az idő múlásához kell viszonyulni, hanem mindig alapkutatást kell végezni. Jelenleg a háromkötetes sorozat második kötetét írom, és rábukkantam egy érdekes epizódra: már 1914-ben kiderült, hogy a háború az Osztrák-Magyar Monarchia számára egy fiaskó volt. Már akkor tudták egyesek, hogy belebuktunk. Csakhogy ezt már akkoriban próbálták elhallgatni, elmaszatolni. A korabeli sajtó 1914-ben egyáltalán nem tudósított arról, hogy a monarchia szerbiai és oroszországi hadjárata is kudarcba fulladt. Aki nem végez alapkutatást, erre semmiképp nem jöhet rá. – Eszerint egy erőteljes cenzúra létezett? – Pontosan. Letiltottak mindenféle hírszolgálatot, a magyar sajtónak például Tisza István miniszterelnöki hivatala adhatott ki bármilyen háborúhoz köthető információt. Ha az ember megnézi az 1914-beli magyar újságokat, a monarchia hadseregével kapcsolatosan nem tájékoztatnak, hanem arról írnak, hogy a szövetségeseink, a németek milyen sikereket érnek el. Később megjelenik, hogy elfoglaltuk Szabácsot, de ez nem volt igazi hadi siker, néhány napra rá az osztrák-magyar haderő ki kellett onnan vonuljon, persze erről már nem tájékoztatnak. Ha nem ásol le az alsó rétegig, valószínű, hogy hamis képet tudsz kialakítani az első világháborúról. – Melyek azok az iratok, amelyből mindez megtudható? – Volt a monarchiának egy belső hírszolgálata, amely pontosan ismerte a valós fejleményeket, ennek a dokumentumait kell előkeresni, nagy részüket a bécsi hadtörténeti levéltárban. Bécsben nemcsak a hadtörténeti, hanem az egyetemi levéltárat is felkerestem, kiderült: az egyetemen jelenleg van egy olyan fiatal nemzedék, amely tanulmányi feladatként kapta, hogy mesteri vagy doktori fokozathoz a levéltár dokumentumait feldolgozza. Olyan tényekre bukkantak a háborúval kapcsolatosan, amelyet a mi történész generációnk eddig nem ismert. Ezeket most nem árulnám el, de megtalálják könyvemben. Voltam Párizsban, ahol a történeti levéltárat és a külügyminisztérium levéltárát tanulmányoztam, ott kizárólag a háború hadműveleti része érdekelt. Ezekből a dokumentumokból tudtam meg például, hogy habár a monarchia még nem üzent hadat Belgiumnak, mégis már 1914. augusztus 12-én az osztrák tüzérség segítette a németek ottani hadműveleteit. Ekkor jöttem rá, hogy a monarchia hadserege felkészületlenül sodródott bele a totális háborúba, ezért választottam ezt a könyv címéül. Átkutattam a magyar hadügyi levéltárat és a zsinati levéltárat, Tisza István levelei érdekeltek. Tisza aláírása nélkül nem mehetett ki egyetlenegy dokumentum sem 1914. június 4. óta a monarchia kancelláriájáról. Az akkori magyar miniszterelnöknek mindenre volt válasza, ráadásul nem változtatgatta véleményét, mindig következetes volt. Ezért is vallom, hogy nem kell nekünk találgatni, hogy ő mit akart, hanem teljes terjedelmében át kell vizsgáljuk a leveleit. Az eddig publikált leveleihez azért nem nyúltam, mert rájöttem, hogy nem mindent közöltek a teljes terjedelmében. Ha egy levélnek csak néhány bekezdését ragadjuk ki, és ezt kezdjük értelmezni, akkor már úgy vélem, hogy nem az egykori magyar miniszterelnök, hanem a saját álláspontunkat kezdjük bizonygatni. – Úgy gondolta, hogy több hibás kép él a köztudatban az első világégésről, ezért fogott neki könyvet írni? – Nem, engem főképp 1916, a románok bevonulása érdekel, de ehhez meg kell érteni az előzményeket is. A háborúba való belépésük pontos megértéséhez is szerintem szükséges visszanyúlni a kezdetekhez. – A háború végéig követi majd a történteket? – Nem, 1917 nyaráig követem. '17 tavaszán a monarchia hadserege próbált besegíteni a németeknek Románia elfoglalásába. Focşani környékén próbálták a frontot felborítani, ha ez akkoriban sikerül, akkor másképp is alakulhattak volna a fejlemények, mivel az oroszok akkoriban ideig-óráig kiléptek a háborúból. Ez is kudarcba fulladt, és szerintem ez az a momentum, amikor a háború sorsa végképp eldőlt. Centenáriumi emlékest a Lazarus-házban Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében az első világháborúról szóló könyvbemutató és helytörténeti kiállításmegnyitó lesz hétfőn este hat órától a Lazarus-házban. Koszta István helytörténész A sors kereke a végzetre forog? című könyvét Szőcs Géza költő méltatja. Tánczos Vilmos néprajzkutató, docens Élő emlékezet címmel a százéves Vitos Imre emlékiratait ismerteti, illetve Haszmann Orsolya muzeológus a Nők és szerelem az I. világháborúban témában tart vetítéssel egybekötött előadást. Szőcs Lóránt Székelyhon.ro 2015. január 12.Új fejezet a huszárhagyomány-őrzésbenSzent Imre szobrának megkoszorúzásával kezdődött, majd a helyi iskolában folytatódott szombaton Hegyközszentimrén a Partiumi Hajdú-Kuruc-Huszár Hagyományőrző Egyesület közgyűlése. Az évszakhoz képest enyhe, havazás helyett csepergő esőben kezdődött meg szombaton délben Hegyközszentimrén a Partiumi Hajdú-Kuruc-Huszár Hagyományőrző Egyesület közgyűlése, a Szalárd községhez tartozó falu névadója szobrának megkoszorúzásával. Bihar és Hajdú Bihar megyei huszárok álltak díszőrséget a hagyomány szerint a falu határában vadászbalesetben elhunyt Szent Imre herceg mellszobra mellett, melyet a huszáregyesületek képviselői, Szabó Ödön képviselő, továbbá Szalárd és Bihar községek elöljárói koszorúztak meg. A gyűlés az iskola tornatermében folytatódott, ahol az elnökségben helyet foglalók nevében Gellért Gyula ny.esperes, h.őrző vezérezredes köszöntötte a megjelenteket, műsorvezetőként ténykedve a továbbiakban. Nagy Miklós polgármester örömét fejezte ki, hogy sokan és sok helyről eljöttek "erőt meríteni a múltból" a hagyományőrzők közgyűlésére. Szobor a fejedelemnek Szabó Ödön beszéde elején elégedetten nyugtázta, hogy Gellért Gyula nyugdíjba vonulása nem jelenti egyben, hogy pontot tett volna hagyományőrző munkája végére is, majd felidézte a Bihar megyei huszárok elmúlt évtizedes történetét, indulva onnan, amikor 10 esztendeje debreceni huszárok érkeztek a március 15-i ünnepségre Nagyváradra, eljutva mára oda, hogy megyénk "exportál" huszárokat "odaáti" eseményekre. Hangsúlyozta a történtek nyomán kialakult személyes, baráti kapcsolatok fontosságát és továbblépésnek minősítette a közgyűlés megtartását. A huszár-események állandó résztvevője, az érköbölkúti Rákóczi Lajos magyartanárhoz méltóan frappánsan kar-, kor, sors- és bajtársait üdvözölte, majd az Erdélynek 5 fejedelmet adott Rákócziak koráról tartott rövid előadást. Bejelentette: az 1707-ben kiadott Székelyhídi Kiáltvány apropóján április 8-án szobrot állítanak a városhoz tartozó Érköbölkúton II.Rákóczi Ferenc fejedelemnek. Tízéves huszárdiplomácia Csontos János, a Hajdú Bihar Megyei Lovas- és Huszárhagyományőrző Egyesület elnöke egyebek mellett arról szólt, hogy ez a fajta hagyományőrzés nem olcsó, a "fizetség" pedig 1-2 jó szó, egy meghatott tekintet. Reményét fejezte ki, hogy az Álmosd-Diószeg csata imitációja tovább fog élni, illetve tudatta: idén március 15-re Aradra hivatalosak a Bihar és Hajdú Bihar megyei huszárok, a Szabadságszobor melletti ünnepségre. Szoboszlai Endre, a debreceni egyesület tagja és sajtófelelőse a "huszárdiplomácia" fogalmát járta körül, tapsot kiváltva hozzátéve: "Nekünk könnyű otthon magyarnak lenni, de ide jövünk magyarságot tanulni." A beszédek közben 6 fiatalt vettek fel a Vay Ádám Kurucezred, illetve 6 felnőttet a Gróf Tisza István Huszárezred állományába. Tervek 2015-re Gellért Gyula beszámolt a 2014-es tevékenységükről, majd számos tervet felsorjázott 2015-re, amikor Bocskai- és Rákóczi megemlékezések fogják "uralni" a naptárt. A fegyverbemutató objektív okokból elmaradt, a közgyűlés zárása Zatykó Istvánnak, a Szentjobbi Hagyományőrző Huszár Egyesület elnökének osztályrésze volt. Beszédében köszönetet mondott a házigazdáknak, az esemény szervezőinek, majd mindenkit a hagyományok, ezen belül a huszárhagyományok továbbéltetésére buzdított, mely megfogalmazása szerint semmihez nem hasonlítható élményeket rejt. Végezetül Meleg Vilmos színművész (aki maga is h.őrző ezredes) adott elő egy részt "Magyarnak lenni" című versösszeállításából, a Szózat és a Himnusz éneklése után pedig a házigazdák vacsorát tálaltak. Rencz Csaba erdon.ro 2015. május 9.Tőkés László: már én sem értem OrbántMár én magam sem értem Orbán Viktor miniszterelnök nemzetpolitikáját – jelentette ki csütörtök este nagyszámú hallgatóság előtt Tőkés László. A Fidesz európai parlamenti képviselője Borbély Zsolt Attila Negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténete: 1989–2014 című könyvének bemutatóján vett részt. A beszélgetésen nagy hangsúlyt kapott a Kárpát-medencei nemzetpolitika helyzete, különös tekintettel a magyarországi intézkedésekre. Tőkés László meglehetősen szkeptikusan beszélt a kérdésről. Szerinte a Trianon óta eltelt időszak felőrölte a magyarság erejét, „olyanok vagyunk, mint egy horogra akadt nagy hal, amit kifogás előtt kifárasztanak”. A jelenlegi kormány nemzetpolitikai lépéseit követhetetlennek, átláthatatlannak tartja Tőkés László. A politikus szerint az egyéb teendők és küzdelmek miatt a miniszterelnöknek nincs kellő ideje arra, hogy a nemzetpolitikával foglalkozzon. Az európai parlamenti képviselő „az erdélyi MSZP”-nek nevezte a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ). Szerinte „több mint különös, hogy a Fidesz is ezt a pártot támogatja”. Tőkés László bírálatot fogalmazott meg azzal kapcsolatban is, hogy Orbán Viktor miniszterelnök az RMDSZ jelöltjével, Kelemen Hunorral fotózkodott, és őt támogatta a múlt évi választási kampányban, szemben Szilágyi Zsolttal, a Magyar Polgári Párt jelöltjével. A beszélgetésen kiemelt szerepet kapott az a kérdés, hogy a szomszédos országok titkosszolgálatai mennyire épültek be a határon túli magyar pártokba, és mennyire befolyásolják azoknak a politikáját. Borbély Zsolt Attila – aki nagymonográfiát írt az RMDSZ történetéről – példákkal igazolta, hogy szerinte román titkosszolgálati beavatkozás következménye az erdélyi magyar autonómia elodázása. Hozzátette: számtalan eset bizonyítja, hogy az RMDSZ egyes vezetői tudatosan és szándékosan akadályozzák az önrendelkezési törekvéseket, a hangadókat igyekeznek lejáratni, hitelteleníteni. Raffay Ernő történész – aki az Antall-kormány államtitkáraként a katonai titkosszolgálatokat is felügyelte – elmondta: a mindenkori titkosszolgálatok feladata végrehajtani azt, amit a politikai vezetés elvár tőlük. Az autonómiatörekvések nyilván szemben állnak a román érdekekkel, nem véletlen, hogy az alaptörvény is nemzetállamként definiálja Romániát, így a titkosszolgálatok aktívak a kérdésben. Hozzátette: az ilyen akciók nem új keletűek, az I. világháború előtt gróf Tisza István miniszterelnök is aktívan figyeltette azokat a román politikusokat, akiktől tartott az akkori országvezetés. Gyakori eset volt, hogy a külföldi üdüléseiket is figyelték a magyar titkosszolgálat emberei. Tőkés László arról is beszélt, hogy a román titkosszolgálat az egyházi bomlasztásban is aktívan tevékenykedik. Mint fogalmazott, egykoron a szekus papok népes tábora települt át Magyarországra is, akik továbbra is aktívan szolgálták a megbízóikat. Hozzátette: „az egyházi vonal terén sok mindent már sikerült tisztázni, ismerjük az ügynökök nagy részét, listát is küldtem róluk Bölcskei Gusztáv volt református püspöknek, de nem történt semmi. Egyéb területeken mindössze pár esetben tudtam megakadályozni, hogy zsíros álláshoz jussanak a román titkosszolgálathoz beépített ügynökök a magyar közéletben” – mondta csalódottan Tőkés. Próbáltuk elérni Bölcskei Gusztávot, kérdéseinkre azonban lapzártánkig nem érkezett válasz. mno.hu / Magyar Nemzet Erdély.ma 2015. május 30.TrianonÉppen kilencvenöt esztendeje: 1920. június 4-én a Versailles melletti Kis-Trianon-palotában Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (a magyar kormány megbízottaiként) aláírták a Magyarország és a Szövetséges és Társult Hatalmak (a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, az Egyesült Államok, Japán, Kína, valamint több kisebb állam, így Görögország, Portugália, Panama, Nicaragua, továbbá a szomszédos államok: Románia, Cseh-Szlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között megkötött békeszerződést, amely trianoni szerződés néven vonult be a históriába, és vált a huszadik századi magyar történelem talán legvégzetesebb eseményévé. A békeszerződés lezárta a magyar történelem ezeresztendős folyamatát, és mindenképpen lezárta azt a több mint kétszáz esztendős korszakot, amely a török uralom felszámolása, a három részre szakított ország állami egységének helyreállítása óta eltelt. Ebben a három évszázadban az ország nem volt a teljes állami függetlenség birtokában, és voltak olyan korszakok is, így az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után, amidőn a szuverenitás még erősen korlátozott módon sem érvényesülhetett. Mindenesetre az 1867-es kiegyezés után ez a szuverenitás fokozatosan kiteljesedett és a huszadik század elején már akadtak olyan magyar politikai gondolkodók (Tisza Istvántól és Apponyi Alberttől Károlyi Mihályig és Jászi Oszkárig), akik abban bíztak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmi rendszerének előbb-utóbb nem Bécs, hanem Budapest lesz a szervező központja. Akik áttekintik a kiegyezés utáni évtizedek magyarországi fejlődését és számot vetnek ennek eredményeivel, azok valóban impozáns eredményekkel találkoznak. Elmulasztott lehetőségek Annak a gazdasági, politikai és kulturális fejlődésnek, amely egy közel félévszázadon keresztül (1867 és 1914 között) Magyarországon végbement, igen meggyőző eredményei voltak, és ezek valóban úgyszólván „nagyhatalmi” státust ígértek – természetesen csak egy további fejlődés esetén. Ez azonban további konszolidációt igényelt volna, ugyanakkor volt két – később végzetesnek bizonyuló – akadálya is. Az egyik a társadalmi, a másik a nemzetiségi kérdés, tudniillik az, hogy minden jótékony polgári fejlődés ellenére Magyarország társadalmi szerkezetét továbbra is tragikusan megterhelték annak a feudális berendezkedésnek és mentalitásnak az intézményei, gondolkodásmódja és hagyományai, amelyek a magyar mentalitástörténetben szinte egy egész évszázadra tehető lemaradást okoztak, és nem tették lehetővé (vagy csak szűkebb körben, például a Nyugat című folyóiratban) az Európában már széles körben érvényesülő polgári demokratikus gondolkodás és intézményrendszer kifejlődését. Ebben a tekintetben a Monarchia osztrák tartományai, különösen Ausztria és Csehország már jóval a magyarországi társadalom előtt jártak. A másik végzetessé váló országos terhet a nemzetiségi kérdés radikális megoldásának halogatása vagy inkább elmaradása okozta, az, hogy egy „svájci” típusú államszerkezet kialakítása helyett (amelyet a magyar polgári gondolkodók, például Jászi Oszkár és Ady Endre javasoltak) fennmaradt az a magyar nemzetállami ideológia, amely egy olyan országban, amelynek lakossága nagyjából 46 százalékban nem tartozott az államalkotó etnikumhoz, eleve reménytelenné tette az állam és a társadalom konszolidációját. A magyar politikai vezető csoportoknak az 1867-es kiegyezéstől a világháború végéig a történelem éppen ötven esztendőt adott arra, hogy konszolidálják a dualista államszerkezetben adott előnyöket és előkészítsék egy többnemzetiségű államigazgatási szerkezet létrehozását. Nem éltek a történelem által felkínált lehetőséggel, egyrészt konzerválták azt a korszerűtlen társadalmi és hatalmi berendezkedést, amely sem szociális, sem politikai tekintetben nem felelt meg az európai (a nyugati) normáknak, másrészt képtelenek voltak arra, hogy valamilyen választ adjanak azokra a kérdésekre, amelyek az ország vegyes etnikai összetételéből adódtak. Könnyű dolog a történelem menetét sok eltelt évtized után kritikának alávetni, mégis úgy gondolom, hogy ennek a kritikának, éppen nemzeti sorsunk józan megítélése végett és különösen a trianoni kényszerbéke értelmezése miatt jogosultsága van. A paraszti és munkásrétegek, valamint a nemzetiségi közösségek hatékony bevonása az állam irányításába, tehát a választójog kiterjesztése, a helyi autonómiák rendszerének fokozatos kiépítése, végül pedig egy „keleti Svájc” jellegű államszerkezet létrehozása, a nemzetiségi népesség szolidaritásának megnyerése egy „magyarországi (hungarus) patriotizmus” érzésének kialakítása, és persze az első világháborús kaland elutasítása talán megkímélte volna Magyarországot attól a tragédiától, amelyet Trianon okozott. A „hungarus patriotizmus" korábban sem volt ismeretlen a magyarországi németek, a kárpátaljai ruszinok, a felvidéki szlovákok (tótok) és az asszimiláns zsidók körében. Inkább csak a románok és a szerbek álltak szemben azzal az identitással, amelynek kialakítása, meggyökereztetése olyan fontos stratégiai cél lett volna. A „hungarus patriotizmus" eszméje különben nem pusztán a baloldali értelmiség (a Huszadik Század körül gyülekező polgári radikálisok) javaslata volt, megfelelt volna a régi Magyarország politikai hagyományainak is, amely a vajdaságok és bánságok rendszerével hasznosan tudta artikulálni a regionális érdekeket. Katonai sikerek – politikai mulasztások Az első világháborús hadba lépés, miként azt már akkor (1914-ben) az ország legvilágosabban látó elméi, mindenekelőtt Ady Endre és Babits Mihály, nem véletlenül a magyar irodalom nagy személyiségei pontosan látták, a legkevésbé sem felelt meg a magyarság történelmi érdekeinek. Valójában a német birodalom, illetve a bécsi udvar, különösen a meggyilkolt, egyébként magyargyűlölő trónörökös Ferenc Ferdinánd körül gyülekező katonai vezetők erőszakossága hajszolta bele Tisza István miniszterelnököt a háború gondolatának elfogadásába. Annak ellenére, hogy 1914-ben Magyarország - és általában a Monarchia - sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt felkészülve egy többfrontos háborúra. Az osztrák-magyar hadsereg hosszú időn keresztül a lényegesen gyengébb Szerbiát sem volt képes térdre kényszeríteni, és az 1916-ban hitszegő módon Erdélyre támadó Romániát is csak német segítséggel tudta legyőzni. A Monarchia vezetése igen sok stratégiai hibát követett el, például képtelen volt arra, hogy a korábban szövetséges Olaszország esetében legalább a semleges státus megőrzését elérje, holott az olaszokkal Trieszt és Trentino átengedése fejében kompromisszumot lehetett volna kötni, ott szinte teljesen olasz lakosság élt, és az olaszok által követelt terület lényegesen kisebb volt annál, mint amelyről Ausztriának végül le kellett mondania. A Monarchia hadserege különben egyedül az olasz fronton szenvedett vereséget, Szerbia és Románia fölött győzedelmeskedett, Oroszország pedig az 1917-es forradalom következtében békét kért, erőit saját belső háborúja kötötte le. A békerendszer következésképp nagyrészt a francia politikai akaratot érvényesítette, ez pedig az 1871 óta titokban ápolt németellenes revánsvágyhoz igazodott, a közép-európai régió tekintetében pedig alárendelte magát a Monarchia és a történelmi Magyarország romjain létrejövő kisállamok: Cseh-Szlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság rendkívül ambiciózus, semmiféle mértékletességet nem ismerő, államépítő és területszerző érdekeinek. Ha a háború „német” volt, minthogy kierőszakolásában a császári Németország játszotta a fő szerepet, a béke „francia” lett, és a francia békecsinálók messze elmaradtak attól a mértékletességtől és józanságtól, amelyet nagyrészt az osztrák Metternich hatására a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus tanúsított akkor, midőn a restaurált francia királyság határait megállapította, és például Elzászt és Lotharingiát nem juttatta vissza német fennhatóság alá. A békefeltételek megfogalmazásakor a francia politika feladta a maga korábbi méltányosságát és józanságát is abban a hiszemben, hogy az utódállamok majd jobban féken tarthatják a német és az orosz terjeszkedési politikát - közelebbről: a bolsevizmus fenyegetését -, mint egy kompromisszumokra épülő közép-európai államszövetség, tehát a Habsburg-birodalmat felváltó valamiféle „dunai konföderáció”. Mindebben, miként ez mára jól tudható, Párizs erősen csalatkozott, és a francia politikai vezetés nem egy kiváló képviselője - legutóbb Mitterand elnök és Balladur egykori miniszterelnök - volt kénytelen elismerni, hogy a trianoni rendezés, miközben súlyos igazságtalanságokat tartalmazott és okozott, valójában nem érte el a kívánt eredményeket. Történelmi veszteségek A békeszerződés, amelyet két jelentéktelen (és a közéletből csakhamar eltűnő) magyar politikus írt alá, végül is a világtörténelem egyik legkíméletlenebb államközi szerződése lett, amely Magyarországot teljes mértékben régi és új szomszédai zsákmányszerző törekvéseinek rendelte alá. A történelmi magyar állam, amelynek jogi formulája a százötven esztendeig tartó török hódoltság idején is fennmaradt, Horvátország nélkül, amely nem volt a magyar állam része, csupán Szent István koronájának egyik országa, Magyarország „társországa”, 283 ezer négyzetkilométernyi területet birtokolt, ebből a csonka ország birtokában 93 ezer négyzetkilométer maradt. A 18,2 milliós lakosság 7,6 millióra csökkent, az országterületnek így csupán 30 százaléka, a lakosságnak csupán 42 százaléka maradt magyar szuverenitás alatt. Románia 102 ezer négyzetkilométernyi területet kapott - ez több volt, mint a Magyarországnak meghagyott terület - 5,2 millió lakossal, akik közül az 1910-es utolsó osztrák-magyar népszámlálás szerint 1,66 millió (az 1918-as becslések szerint 1,8 millió) volt magyar nemzetiségű. Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométerhez jutott, 3,5 millió lakossal, közöttük 1,1 millió magyarral. Jugoszlávia (Horvátországot nem számítva) 21 ezer négyzetkilométert kapott, 1,6 millió lakossal, közöttük 461 ezer magyarral, Ausztria 4 ezer négyzetkilométert, 292 ezer lakossal, közöttük 26 ezer magyarral, ezen kívül Lengyelország is kapott két kisebb területet a Tátra környékén, Olaszország pedig Fiumét szerezte meg, amelyre egyébként a délszláv állam is igényt tartott, holott a kikötőváros lakosságának többsége olasz volt. Közel három és félmillió magyar: a magyarság lélekszámának egyharmada került idegen és vele szemben ellenséges érzületet tápláló, általában a magyar nemzeti identitás elfojtására törekvő kormányzatok uralma alá. Emellett a régi Magyarország társadalmában és közéletében általában jól elhelyezkedő németeket (szászokat, svábokat, cipszereket) is merőben új állami keretekbe kényszerítették a békeszerződés rendelkezései, az ő számuk is meghaladta az egymilliót. Ilyen módon a régi Magyarországtól az utódállamokhoz került tíz és félmillió főből nagyjából négy és félmillió, vagyis az elcsatolt lakosság 43 százaléka etnikai és kulturális értelemben idegen elemként került az újonnan létrehozott nemzetállamokba. Ha meggondoljuk, hogy a történelmi Magyarország lakosságának (Horvátország nélkül) ötvennégy százaléka volt magyar és csak negyvenhat százaléka nemzetiségi, meg kell állapítanunk, hogy a trianoni rendezés nem vitte közelebb a térséget ahhoz az igazságos megoldáshoz, amelyet hosszabb távon a magyar közvélemény is elfogadhatott volna, és nem tudott érdemleges eredményeket felmutatni a térség konszolidációjában sem. A három „trianoni” állam (Cseh-Szlovákia, Jugoszlávia és Románia) közül kettő a kommunista rendszer bukása után szét is esett. A régi Magyarország terület- és népességveszteségére nem találunk példát az utolsó kétszáz esztendő európai történetében, mindehhez képest jóval kisebb az a veszteség, amelyet például a háború miatt elsősorban felelősnek tartott Németországnak el kellett szenvednie. Trianon okai, következményei A trianoni végzést végül is több politikai tényező alapozta meg. Csupán felsorolást próbálok adni ezekről: 1. A háborús vereség, amely egy olyan háború következménye volt, amely egy pillanatig sem állott a magyarság érdekében, ellenkezőleg, eleve a nemzeti tragédia lehetőségét vetette fel, hiszen bizonyos volt, hogy a vereség után az országot mohó szomszédai és kisebbségei feldarabolják, egy esetleges győzelem esetén pedig a Habsburg-birodalom átalakítására irányuló stratégiák fogják megváltoztatni, nyilván a magyarság kárára, a Monarchia szerkezetét. 2. A korábbi teljesen hibás nemzetiségi politika, amely a nemzeti kisebbségek (vagy legalább egy részük: a németek, a horvátok, a szlovákok és a ruszinok) megnyerése helyett szükségtelen és hatástalan intézkedésekkel idegenítette el a magyar államtól a nemzetiségeket. 3. A katonai csőd, az a politika, amely a magyar katonaságot szétzavarta, miközben az elszakadni kívánó nemzetiségieket jóformán felfegyverezte (az 1918-ban megvert román hadsereg kezében pedig, a világtörténelemben példátlan módon, meghagyta a fegyvereket – ezekkel vonultak be a románok 1918 végén Erdély területére). 4. A szociális reformok elmaradása, amely jóformán érdektelenné tette a paraszti és munkás rétegeket az ország védelmében (szemben például a negyvennyolcas szabadságharccal, mikor is a jobbágyfelszabadítás a honvédelem egyik legnagyobb politikai és erkölcsi erőforrása volt). 5. A Kun Béla-féle „vörös” uralom, amely Magyarországgal szembefordította a nyugat-európai polgári kormányzatokat (igaz, azt is el kell mondani, hogy az ország védelmének egyetlen sikeres és ígéretes akciója az az északi hadjárat volt, amely Stromfeld Aurél - egykori császári és királyi ezredes - nevéhez fűződött, és amelyet a népbiztosok, az antant követelésére, visszarendeltek – már pedig egy győztes hadsereget visszarendelni mindig vereséghez vezet). Trianon a magyarság talán második legnagyobb történelmi tragédiája volt – Mohács után. A nemzeti tragédiák sorában számon tartott 1241-es Muhi pusztai vereséget és a „tatárjárásnak” nevezett országpusztítást viszonylag hamar kiheverte IV. Béla királysága, az 1849-es világosi vereségen is túl tudott jutni, hiszen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő néhány évtized Magyarország addig szinte nem ismert felvirágzását hozta. Talán csak Szent István, Szent László, III. Béla, Nagy Lajos és Mátyás király uralkodásának idején volt tapasztalható ehhez mért felemelkedés! Trianon következményei mindazonáltal ma is érzékelhetők a nemzeti egység tragikus széttörésében, a hibás politikai döntésekben, mint amilyen a második világháborús szerepvállalás volt. Trianon nélkül jóval biztonságosabb és szerencsésebb lett volna huszadik századi történelmünk, amely jószerivel egymásra halmozta a nemzeti tragédiákat. Trianon következményei ma is szomorú módon érzékelhetők: a kisebbségi sorba taszított magyarság szinte kilátástalan helyzetében, a nemzeten belül kialakult konfliktusokban, a magyarság európai és világpolitikai elhelyezkedésének nem mindig biztató alakulásában. A történelmet azonban természetesen nem lehet megváltoztatni. Elődeink rossz döntései a mi sorsunkat és utódaink sorsát is befolyásolják. Pomogáts Béla Népszava 2015. június 3.Trianon bekövetkeztének okaiDr. Raffay Ernő: „Nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket!” Az 1920. június 4-i diktátum évfordulója apropóján tettünk fel kérdéseket dr. Raffay Ernő budapesti történésznek, akinek Trianon előzményei és annak következményei az egyik kutatási területe. A jeles tudós sokszor okozott fejtörést megállapításaival az ún. „baráti szomszédos országok” történészeinek, politikusainak a témában, hiszen – amint látjuk – a történelmet lehet utólag megképzelni és megírni, ám a tények kegyetlenek – nem olyan tapintatosak, mint mondjuk az 1990 utáni alapszerződések. – Miben különbözik megannyi más európai békekötéstől a trianoni? – Legfontosabb különbség az aránytalansága. Ha megvizsgáljuk a 19–20. század 1920 előtti békekötéseit, azt látjuk, hogy egyetlen, katonailag vesztes országot sem csonkítottak meg olyan nagy arányban, mint a Magyar Királyság területét. Elvették az országterület 71,3%-át, a népesség kétharmadát. 1815-ben, amikor végleg leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének elenyésző részét vették el, azaz méltányos békeszerződést kötöttek a nagy vesztessel. A 18–19. század orosz–török háborúi után a két keleti nagyhatalom egyike sem akarta túlságosan megalázni a másikat, gondolván a következő évtizedekre. Az 1870–1871. évi porosz–francia háború után a német győztes ugyan Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot (1871. január 18-án), ami porig alázta a francia nemzettudat két tartópillérét (gloire és grandeur), területcsonkításbéli aránytalanságot nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el (igazságosan!) Franciaországtól. Ezt az összecsapást megelőzte az 1866. évi porosz–osztrák háború, amelyben a poroszok legyőzték Ausztriát, amivel ugyan eldöntötték, hogy a német egység megvalósítását a Porosz Királyság végzi el, valamint kiszorították az egykori Német Nemzet Szent Római Birodalmából a Habsburg-dinasztia vezette Ausztriai Császárságot – a poroszok, okosan, a jövőre gondolva, mégsem csonkították meg Ausztriát. Így aztán 1867 (Habsburg–magyar kiegyezés) és 1879 októbere (Németország és az Osztrák–Magyar Birodalom katonai szövetsége) után létre is hozták az összesen 1 millió 251 ezer km² nagyságú Középponti Hatalmak nevű katonai szövetségi rendszert. Nos, e hatalmas katonai szövetség léte, illetve az 1894–1907 között létrehozott antant ellentétei alakították ki azt az alaphelyzetet, amelyben egyes európai nagyhatalmi vezetők azt gondolták, egy jövendő nagy háború után úgy tudják majd örökre biztosítani a békét, ha a leendő veszteseket porig alázva, elveszik tőlük az életlehetőségeiket. Éppen ezt tették az egész Habsburg Birodalommal, benne a Magyar Királysággal 1920-ban. A békediktátum külső okai – Milyen okai voltak a trianoni „békeszerződésnek”? – Trianonnak külső és belső okai vannak. A külső okcsoport két területből áll: a nagyhatalmi okcsoport és a szomszédos országok okcsoportja. A nagyhatalmi okcsoport abból a történelmi igazságból indul ki, hogy a történelem formálói szinte mindig a nagyhatalmak. A Magyar Királyság (325 ezer km²) területének szétdarabolása előtt, az Osztrák–Magyar Birodalom (676 ezer km²) részeként Európa (Oroszország utáni) második legnagyobb területű, több mint 50 milliós népességű nagyhatalma volt. Az akkori európai nagyhatalmak pedig 1879 és 1907 között két nagy katonai tömbbe szervezkedtek alapvető érdekeik szerint; a kisebb országok vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalmi-katonai tömbhöz csatlakoztak (pl. Románia 1883-ban a Középponti Hatalmakhoz). A Magyar Királyság 1879-től a Német Birodalom katonai–politikai szövetségese volt, s amikor a nagy háború az antant (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) győzelmével végződött, a győztesek közül főleg Franciaország azt akarta elérni, hogy Németországnak soha többé ne lehessen nagyhatalmi szövetségese: emiatt szétzúzták a Monarchiát, s mindenekelőtt az etnikailag és katonailag egységesebb Magyar Királyságot. Elsősorban emiatt támogatták a román és szerb területelvevő szándékokat, Csehországot pedig amiatt is, hogy ellensúly legyen Ausztriával szemben, az esetleges Anschluss-szal szemben. Magyarország e nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese. Megjegyzem, Németország 1919. évi megalázása vezetett a második világháború kirobbanásához is. – Nézzük a szomszédos országok szerepét… – Általában ezt ismerjük a legrészletesebben. A velünk keverten élő, illetve egyes szomszéd népek már a 18. század végétől rendszeresen, visszatérően, általában fegyveresen is fölléptek a magyar állam és a magyarok ellen. E támadások okai között a Habsburg-ház magyarságot gyöngítő tevékenysége, valamint a török háborúk magyar létszámot kisebbítő hatása is benne található. 1914 előtt csehek, románok, szerbek és szlovákok tényleges terveket dolgoztak ki a magyar terület megcsonkítására, elvételére. Részletezés nélkül: a román politikusok általában a Tisza folyóig képzelték Románia határainak kiterjesztését; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig akarták kitolni határaikat. Ehhez képest (viccesen szólva) a trianoni határaink sokkal jobbak lettek! Ezeket a területeket természetesen a monarchiabéli magyar nagyhatalomtól csak európai háborúval lehetett elvenni, tehát a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában. Politikájukat 1914 előtt az antanthatalmak érdekei mentén, azokhoz igazítva alakították. (Napjainkban pedig, a megszerzett, s a mai napig megszállásuk alatt tartott magyar területek megtartása érdekében ezek az országok a NATO kiszolgálói, kivéve a szerbeket, akik alapvetően oroszbarátok, viszont éppen a területük megtartása céljából lavíroznak a NATO és Oroszország között.) Jobb határokat is elérhettünk volna – Nem mehetünk el amellett, hogy Trianonnak belső okai is voltak. – Így van, a magyarok is követtek el súlyos hibákat, amelyek belülről megosztották, tehát gyöngítették a társadalmat. A belső okok közül elsősorban a magyarok kicsiny, a nem-magyarok nagy számát, valamint a bonyolult etnikai és vallásfelekezetbeli helyzetet emelem ki. 1867-ben, a kiegyezés évében az összlakosságnak csak 44,4%-a volt magyar, s ez az arány 1910-ben „följavult” 54,5%-ra. Azonban – mivel a liberális magyar kormányok nem tiltották az idegen elemek bevándorlását – a magyar etnikum aránya csak az 1910-ben már 911 ezer zsidóval ment ötven százalék fölé. Ezek egy része keresztény vallásfelekezetre váltott, azonban mivel zsidó nemzetiség nem szerepelt a népszámlálások kérdőívein, ők magyarnak vallották magukat. Ez persze komoly előnyöket jelentett, s a magyar liberális fölfogás hívei nem gondolták, hogy a bevándoroltak soraiból kerülnek majd ki a kereszténység elleni harc, a szabadkőművesség, a szociáldemokraták és a későbbi kommunisták radikálisai. 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai (gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) azt vették észre, hogy a budapesti sajtóban (kivétel nélkül) minden nap gyalázzák a kereszténységet, sőt, a szót, hogy ’magyar’, szitokszóként használják a sajtó liberális és szocialista részében. Amikor aztán eljött a háború, a baloldal e két irányzatához tartozó személyek elkezdték a hadsereg és a hátország föllazítását, ami oda vezetett, hogy 1918. október végétől három kormány is (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) ezekből az (jórészt zsidó nemzetiségű) emberekből alakult meg. Felelősségük az ország szétdarabolásában vitathatatlan: nélkülük valószínűleg jobb (de mindenképpen csonka) határokat érhettünk volna el. – Mi váltotta ki a második belső okot, a társadalom teljes körű politikai szétdarabolását? – A hazai liberalizmus gyakorlatilag parttalanná vált 1914-re. Ez azt jelenti, hogy a kormányok elkövették azt a hibát, hogy a nemzet nyilvánvaló ellenségeit szabadon engedték működni. Ilyen csoport volt például a szabadkőműves Martinovics-páholyban tiltott módon megalakult Országos Polgári Radikális Párt (Jászi, Ady stb.), amely majd 1918-ban a szociáldemokrata párttal és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjával kormánykoalíciót alkot. A politikai élet szétverését jelentette akkoriban a képviselőházi obstrukció: ez azt jelenti, hogy az ellenzék, széttördelve a törvényhozás normális menetét, nem engedte időben meghozni az államot-nemzetet védő legfontosabb törvényeket (pl. a véderőtörvényt). Ez Magyarország és a birodalom belső és külső, katonai meggyöngítését jelentette. A szabadkőművesség szerepe – Trianon bekövetkeztében ilyen nagy szerepe volt a szabadkőművességnek? – A hazai szabadkőműves szervezet szabad, ám titkos működésének engedélyezése a harmadik belső ok. A szabadkőművesség radikális páholyai ugyanis a haladás, modernizáció, szabadság stb. jelszavainak bevetésével gyökeresen át akarták alakítani a hagyományos Magyarországot, jelszavaik ismételgetése mögött azonban a legnyersebb hatalomátvételi szándék húzódott meg. A kérdésre, hogy a magyarországi szabadkőművesek szét akarták-e darabolni Magyarországot, válaszom: nem szétdarabolni akarták, hanem szabadkőműves többségű képviselőházzal s kormánnyal az egész ország fölött át akarták venni a főhatalmat. Szabadkőműves országot akartak megalakítani, kihasználva a katonai összeomlást. Amikor 1920. május 18-án a már horthysta kormány belügyminisztere, Dömötör Mihály föloszlatta e szervezetet, rájuk hárította az ország összeomlását. A szabadkőműves Károlyi-, majd Berinkey-kormány ugyanis visszavonta a hadsereget, ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adott volna parancsot. Károlyi hibája kettős: szabadjára engedte a radikális szabadkőműveseket, valamint elmulasztotta az ország megvédését. – Ezek szerint kijelenthető, hogy tudatosság és céltudatosság sújtotta a magyar államot és nemzetet? – Igen, a legnagyobb mértékben, hiszen a nagyhatalmak készültek a revánsra, illetve Anglia a valóban szédületes német gazdasági fejlődés erőszakos megállítására; valamint a magyarok három szomszédja előzetes, térkép-rajzolás mellett komoly katonai fejlesztéssel készült Magyarország szétdarabolására. Az eredmény lehangoló lett. 1919-ben, amikor a békekonferencián megmutatták az antanthaderő főparancsnokának, a francia Foch marsallnak a Németországgal aláírandó békeszerződés tervezetét, a tábornok ezt mondta: Uraim, ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Nos, 20 és fél év múlva Hitler és Sztálin megtámadta Lengyelországot. A többit tudjuk. Magyarországot pedig rákényszerítették az egyébként helyes és eredményes (négyszeres területi revízió!) revíziós kül- és biztonságpolitikára. Íme, mit tesz egy rossz békeszerződés! A trianoni békeparancsot (három, Pozsony melletti magyar falu elvételével súlyosbítva) megerősítette az 1947. évi párizsi békeszerződés 1. §-a (ez van most érvényben határainkra nézve). Eszerint Magyarország határai (tehát a jelenlegi magyar–román határvonal is) az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. 1938. január 1-jén pedig az 1920. évi szerződés határvonalai voltak érvényben, hiszen az első területi revízió, az I. bécsi döntés 1938. november elején lépett érvénybe. Amerika hadszíntere leszünk – Mit rombolhatott e diktátum a magyarság életén 95 év alatt? – 1920 óta a trianoni utódállamok politikája a magyarok megsemmisítésére irányul. Lásd például az 1923-as, az 1938-as és a jelenlegi román alkotmány 1. §-át: cél a homogén nemzetállam kialakítása. Az összes többi „eredmény” mind e szándékoknak köszönhető: rombolják a magyar nemzettudatot, tönkreteszik a magyar iskolarendszert, az autonómiáról még beszélni sem lehet, stb., stb. Személyes véleményem szerint 2015-ben is változatlanul léteznek az 1920-as helyzet negatívumai, tehát a helyes magyar külpolitikának a terület-revízióra kell törekednie. Annál is inkább, mivel az összes nemzetközi szerződés de facto és de iure megengedi az európai határok békés tárgyalások utáni megváltoztatását. – Lehet-e várni enyhülést környezetünkben? Honnan, hogyan? – Az enyhülést várni a román, szlovák, szerb stb. államhatalomtól önmegtévesztés, illúzió. Vegyük észre a történelmi tények ezreit: nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket. Ami pedig az európai helyzetet illeti, a NATO bővítése Kelet-Európában nem más, mint a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA hadszíntér-kibővítő tevékenysége, hogy a leendő oroszellenes háború Kelet- és Közép-Európát, ennek népeit sújtsa, ne a Nyugatot. Csodálkozom, hogy Bukarestben mintha nem látnák, hogy egy esetleges orosz–amerikai erőpróba közben a román fővárosból mindössze egy füstölgő kráter maradna… Isten óvjon ettől! Az Európai Unió pedig nem más, mint a nyugati termelőtőke piackiterjesztése a huszonegy millió románra, a negyvenmillió lengyelre, a tízmillió magyarra stb. Modernizálást alig, kizsákmányolást minden mennyiségben kaptunk, románok, lengyelek, magyarok stb. egyaránt. Megítélésem szerint a román érdek nem az egységes román nemzetállam, hanem a román–magyar békés tárgyalások után kialakított új államszerkezet (például: autonómia, de más is elképzelhető!) lenne. Egyszóval a helyzet rossz, de nem reménytelen. Egy nemzet jövője, bármelyik nemzetre gondolunk, az érdekek helyes fölismerésétől függ. --- Raffay Ernő (sz.: 1948) történész, politikus, 1990-től 1993-ig országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Egyetemi tanár, alapította és vezette a Balkanisztikai Kutatócsoportot, 1989–90-ben az Erdélyi Szövetség társelnöke, 1993–94 a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Művei közül: Erdély 1918–1919, Trianon titkai (1989–1992 között hét kiadás), A vajdaságoktól a birodalomig – az újkori Románia története, Magyar tragédia, Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics-páholy államellenes tevékenysége, Szabadkőműves béklyóban – Ady Endre és a szabadkőművesek I–II., A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága; Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése. Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. június 7.Számos ok végzetes következménye: TrianonA Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében június 4-én Gazda József erdélyi művészeti író, szociográfus, tankönyvíró tartott előadást Trianonról Nagyváradon. A kereszt alatt című előadást mintegy tucatnyi érdeklődő előtt tartotta meg a Partiumi Keresztény Egyetem Bolyai termében. Gazda József előadása elején leszögezte, hogy Trianon a magyar nemzet sorsának fájdalmas eseménye, majd idézte azt az ismert gondolatot, miszerint lelkében az magyar, akinek fáj Trianon. Az előadó Kosztolányi Dezsőt is idézte, aki szerint Trianonban, Trianonnal megölték a hazát és a nemzetet. Gazda József kifejtette, hogy az első világháború győztes hatalmai a magyarokra fogták azt, hogy ők voltak a világháború okozói, ezért hihetetlen drasztikussággal büntették meg a magyar nemzetet. Trianon keresztje „Trianon keresztjével megkeserített nemzet vagyunk” – fogalmazott Gazda József, aki leszögezte: „minden hazugság volt, amire építették a békeszerződést”. Emlékeztetett arra, hogy a monarchia koronatanácsában egyedül Tisza István Magyarország miniszterelnöke szavazott a háború ellen, de sajnos a többség akarata győzött, és az Osztrák-Magyar Monarchia megindította a háborút. Az előadó kitért arra a vádra is, hogy az egyébként soknemzetiségű Magyarországon a magyarok elnyomták a nemzetiségeket. Ennek az állításnak a cáfolására Gazda József megemlítette, hogy az első világháború előtti Magyarországon a románok kilencvenöt százaléka nem tudott magyarul, a magyar nyelv fakultatív tantárgyként szerepelt az oktatásban, ráadásul Magyarországon több román iskola volt, mint az akkori Óromániában. „Hol volt akkor itt elnyomás? Elképzelhető az, hogy ma egy romániai magyar iskolában fakultatív legyen a román nyelv oktatása?” – tette fel a kérdéseket Gazda József, aki felhívta a figyelmet arra is, hogy Trianon nem Románia, hanem a szövetségesek aknamunkájának lett a következménye, hiszen, mint mondta, nem a románok ajánlkoztak, hogy megtámadnák Magyarországot Erdélyért cserébe, hanem fordítva történt, a szövetséges hatalmak buzdították Romániát, hogy támadja meg Magyarországot, és akkor megkapja Erdélyt. Az előadó hozzátette azt is, hogy a külső okok mellett belső okok is hozzájárultak ahhoz, hogy a trianoni békeszerződés úgy valósuljon meg, ahogy megvalósult. Ez utóbbiak közül az akkori kormány katasztrofális döntéseit emelte ki Gazda József, többek között azt, hogy a fegyverszünet aláírása után a határok megerősítése lett volna a legfőbb feladat, ehelyett az ország vezetése feloszlatta a hadsereget. Az érdekes előadás végén a jelenlevők tették fel kérdéseiket, illetve osztották meg gondolataikat, majd megkoszorúzták az egyetem belső udvarán lévő Trianon emléktáblát. Pap István erdon.ro 2015. június 8.Számos ok végzetes következménye: TrianonA Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében június 4-én Gazda József erdélyi művészeti író, szociográfus, tankönyvíró tartott előadást Trianonról Nagyváradon. A kereszt alatt című előadást mintegy tucatnyi érdeklődő előtt tartotta meg a Partiumi Keresztény Egyetem Bolyai termében. Gazda József előadása elején leszögezte, hogy Trianon a magyar nemzet sorsának fájdalmas eseménye, majd idézte azt az ismert gondolatot, miszerint lelkében az magyar, akinek fáj Trianon. Az előadó Kosztolányi Dezsőt is idézte, aki szerint Trianonban, Trianonnal megölték a hazát és a nemzetet. Gazda József kifejtette, hogy az első világháború győztes hatalmai a magyarokra fogták azt, hogy ők voltak a világháború okozói, ezért hihetetlen drasztikussággal büntették meg a magyar nemzetet. Trianon keresztje „Trianon keresztjével megkeserített nemzet vagyunk” – fogalmazott Gazda József, aki leszögezte: „minden hazugság volt, amire építették a békeszerződést”. Emlékeztetett arra, hogy a monarchia koronatanácsában egyedül Tisza István Magyarország miniszterelnöke szavazott a háború ellen, de sajnos a többség akarata győzött, és az Osztrák-Magyar Monarchia megindította a háborút. Az előadó kitért arra a vádra is, hogy az egyébként soknemzetiségű Magyarországon a magyarok elnyomták a nemzetiségeket. Ennek az állításnak a cáfolására Gazda József megemlítette, hogy az első világháború előtti Magyarországon a románok kilencvenöt százaléka nem tudott magyarul, a magyar nyelv fakultatív tantárgyként szerepelt az oktatásban, ráadásul Magyarországon több román iskola volt, mint az akkori Óromániában. „Hol volt akkor itt elnyomás? Elképzelhető az, hogy ma egy romániai magyar iskolában fakultatív legyen a román nyelv oktatása?” – tette fel a kérdéseket Gazda József, aki felhívta a figyelmet arra is, hogy Trianon nem Románia, hanem a szövetségesek aknamunkájának lett a következménye, hiszen, mint mondta, nem a románok ajánlkoztak, hogy megtámadnák Magyarországot Erdélyért cserébe, hanem fordítva történt, a szövetséges hatalmak buzdították Romániát, hogy támadja meg Magyarországot, és akkor megkapja Erdélyt. Az előadó hozzátette azt is, hogy a külső okok mellett belső okok is hozzájárultak ahhoz, hogy a trianoni békeszerződés úgy valósuljon meg, ahogy megvalósult. Ez utóbbiak közül az akkori kormány katasztrofális döntéseit emelte ki Gazda József, többek között azt, hogy a fegyverszünet aláírása után a határok megerősítése lett volna a legfőbb feladat, ehelyett az ország vezetése feloszlatta a hadsereget. Az érdekes előadás végén a jelenlevők tették fel kérdéseiket, illetve osztották meg gondolataikat, majd megkoszorúzták az egyetem belső udvarán lévő Trianon emléktáblát. Pap István erdon.ro 2015. június 22.Tisza István, az elhallgatott, félreismert miniszterelnökGróf Tisza István megítélésének változásai címmel tartott előadást Kolozsváron a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet című sorozata keretében Tőkéczki László történész, egyetemi docens, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének vezetője. A liberális-konzervatív konszenzus híveként Tisza István (1861–1918) az első világháború magyar miniszterelnökeként (1913–1917) vonult be a történelembe. A kommunista rendszerben sem az Osztrák–Magyar Monarchia, sem a liberalizmus, sem a kereszténység nem örvendhetett elismerésnek, és ha ezekhez valakinek kapcsolata volt, akkor a megbélyegzés jutott neki osztályrészül. Ezért kell gróf Tisza István érdemeit újragondolni, akire Magyarországon csak a múlt rendszer vége felé, az 1980-as években kezdtek emlékezni. A dualizmus és a magyarság Tőkéczki László előadásában több szempontból járta körül Tisza István munkásságát, felidézve a korabeli társadalmi, politikai és gazdasági állapotokat. A történész emlékeztetett arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia olyan „képződmény” volt, amely gyakorlatilag 1918-ban megszűnt. Az 1867-es kiegyezés főleg azért volt vitatott, mert a monarchia akkoriban minden hibája és ellentmondása ellenére Közép-Európa fénykorát jelentette. Olyan időszak volt, amelyben Magyarország kezdett felzárkózni Európához az életszínvonal és az életfeltételek tekintetében, ami aztán 1920 után megtorpant, mivel nagyhatalmi és félnagyhatalmi állásból kiszolgáltatott törpeállami létbe süllyedt. A monarchia időszakában Budapest gazdaságilag és kulturálisan egyaránt a világ legdinamikusabban előrelépő városa lett. Soknemzetiségű és sokvallású volt, ezért sok ellentmondás feszült benne. (Ö. I. B.) Szabadság (Kolozsvár) 2015. augusztus 3.Főhajtás a honvédek előtt BarótonA baróti református templomban ismét honvédtalálkozót tartottak szombaton. Az ünnepeltek közül már alig hatan voltak jelen – a tizenöt esztendővel ezelőtt tartott első eseményen még háromszáznál többen –, de az egykori frontharcosok hozzátartozóinak és a vendégeknek köszönhetően így is szinte megtelt Isten háza. Az Erdővidék minden szegletéből és az anyaországból érkezettek úgy fogalmaztak, fontosnak tartják, hogy jelen legyenek, mert magyarságukban és hitükben megerősödve térnek haza. A tizennyolcadik találkozót – volt esztendő, amikor kétszer is összegyűltek – a gróf Tisza István Dalárda bevonulása nyitotta meg, majd a református egyházközség Zathureczky Gyula Kórusa lépett fel. Balla Barna tiszteletes Pál apostol Timóteushoz írt második leveléből vett igére alapozta az istentiszteletet. Az egykori honvédek minden körülmények között tették feladatukat, nem hátráltak meg akkor sem, ha fegyverropogás és bombarobbanás közben kellett a hazát megvédeni. Honvédő harcukat más eszközökkel folytatták, amikor a frontról vagy fogságból hazatérhettek szülőföldjükre: hittek abban, a haza nem veszett el csak azért, mert a térképet átrajzolták, családot alapítottak, és munkahelyükön dolgoztak azért, hogy továbbra is magyar maradjon e vidék. A málnási lelkipásztor arra kérte az egybegyűlteket, most anyanyelvünk megőrzésével, dalaink éneklésével és hitbéli megerősödéssel védjék a hazát. Boér Imre nyugalmazott tanár, az egykori frontharcosok „számtartója” úgy becsülte, a hetven éve véget ért harcokban mintegy háromezer erdővidéki férfi vehetett részt, közülük háromszázan a harctereken, négyszázan pedig fogságban vesztették életüket. Tizenöt esztendővel ezelőtt szinte szűknek bizonyult a régi baróti református templom, manapság viszont talán csak harmincöten élnek közülük. A Boér Imre által mondottakat az 1925-ben született székelyszáldobosi Benkő Vilmos erősítette meg, majd szólt bevonulásáról, fogságba kerüléséről és az Arhangelszkben töltött nehéz évekről. Murányi Levente volt jobbikos képviselő történelmi eszmefuttatásában elítélően szólt a trianoni diktátumról – véleménye szerint Wilson amerikai elnök és a szabadkőművesek műve volt –, az első, majd a második bécsi döntést viszont újkori történelmünk egyik legjelentősebb pillanatának tartja. A honvédtalálkozók örökös résztvevője, a Jobbik borsodi elnöke, Miklós Árpád köszönetet mondott a honvédeknek, amiért a haza érdekében áldozatokat hoztak, majd napjaink politikai történéseire tért ki. Mint mondotta, a liberalizmus jelenleg a legnagyobb ellenségünk: a gyermekek csonka családban nőnek fel, a fiatalok önző módon és könnyű szívvel hagyják el szülőföldjüket, helyükre pedig menekülteket próbálnak telepíteni. Hogy ennek gátat lehessen vetni, az szükséges, hogy a ma fiataljai az egykori honvédeket válasszák példaképüknek. Vitéz Nagy Zoltán azon frontharcosokról emlékezett meg, akiktől honvéd határőr egyenruhájának darabjait kapta, majd örömét fejezte ki, hogy a hagyományőrzés egyre többeknek fontos. Vitéz Máthé Lóránt Pál a magyar hazáért küzdőket köszöntötte, s tolmácsolta a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya, Lázár Elemér jókívánságait a honvédtalálkozók szervezőjének és éltetőjének, Krizbai Imre lelkipásztornak. A nemsokára nyugalomba vonuló baróti tiszteletes iránti nagyrabecsülésüket a templomnyi résztvevő felállással és hosszan tartó tapssal fejezte ki. A templom előtt álló, a magyar hadsereg 1940. szeptember 12. bevonulásának emlékét őrző kopjafa megkoszorúzása előtt szólították a jelen levő honvédeket: Boér Imre (Barót), Benkő Vilmos (Székelyszáldobos), Mokán Ferenc (Nagybacon), Román Jenő (Barót), Albert András (Olasztelek) és Tánczos Sándor (Vargyas). Az eseményen fellépett még Ilyés Zsolt (zongora) és Ilyés Hunor (hegedű), valamint Szuroczky Judith Laura és Fogarasi József szavalt. Hecser László Háromszék Erdély.ma 2015. augusztus 21.MAGYAROK ÉS ROMÁNOKKét egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Az ezredforduló óta lecsillapodtak az etnikai szenvedélyek Erdélyben, pontosabban: a magyarok és románok egymás elleni etnikai szenvedélyei. Az erdélyi magyar politikai osztály – vagy ahogy Erdélyben (érthetetlen okokból és nyelvileg helytelenül) nevezik: „a politikum” (!?) – jelentős eredményeket ért el a magyar nyelvű köz- és fölsőoktatás, a nemzetiségi intézmények bővítése, a kétnyelvűség és általában a magyar nyelv nyilvános használata, a nemzetijelkép-használat, sőt: a magyar kisebbségnek kedvező regionális fejlesztések területén is. A nemzeti-konzervatív magyar kormány – főleg kezdetben – nagylelkű, bőkezű és igen helyénvaló segítsége is hozzájárult nemzetiségi kulturális intézmények (egyházak, egyetemek, főiskolák, közgyűjtemények, médiák, folyóiratok, könyvkiadók, a legkülönfélébb programok) alapításához és bővítéséhez. Az erdélyi magyar politikai osztálynak vannak teljesítetlen és a jelen körülmények között teljesíthetetlen követelései is, ezek keltenek némi nyugtalanságot olykor, de egyelőre ezek a nyugtalankodások többnyire ellanyhulnak. A huszadik század utolsó évtizedéhez képest csönd van. Egyáltalán nem haladt előre az ún. kölcsönös megértés vagy a kiengesztelődés. Az etnikai történelem nehéz, vitás kérdéseiről nincs etnikumközi párbeszéd vagy eszmecsere (ha pár elszigetelt és közismeretlen szakembertől eltekintünk). Az etnikus narratívák csöndesen folydogálnak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben. Még visszatetszést se keltenek a „másik” oldalon, mert kölcsönösen ismeretlenek. A magyar történet neve 1989 óta már megint: Trianon. A „történelmi Magyarország” széteséséhez vezető okok között nem (vagy alig és fölöttébb kényszeredetten) szerepel a magyar nemzetet akkor (1918-ig) irányító főnemesi és köznemesi elit elnyomó és kirekesztő nemzetiségi politikája, a súlyos hátrányos megkülönböztetések, „a nemzetiségi agitátorok” (azaz a román nemzeti párt vezetői és a román értelmiségiek) folytonos bebörtönzése, a románság iránt hivatalosan kinyilvánított megvetés és – úgyszólván csak a régi Népszava kivételével – a teljes magyar sajtó mai szemmel hihetetlen soviniszta uszítása, a folytonos megaláztatások. A magyarok nem tudják, s ha tudják, nem értik, hogy az, ami nekünk az 1848-i szabadságharc, az a románoknak miért egyszerűen csak magyar—román háború. (Az is feledésbe merült, hogy a régi Magyarországon a románok kisebbségi jogaiért küzdő, akkor nagy demokrata Iuliu Maniu, Jászi és Ady és Garami és Kunfi szövetségese, hogyan alkalmazta Tisza István politikáját az új Nagy-Romániában – az erdélyi magyarok ellen…) A történelemről elmélkedő román értelmiség nem veszi tudomásul, hogy a Ceauşescu-korszak egyik leggyalázatosabb aspektusa a magyarellenesség és a magyar nemzeti kisebbség a sztálini korszakban megszerzett intézményes részesedésének a visszametszése volt, diszkrimináció, be- és áttelepítések, a kötelező elhelyezésekkel a kisebbségi magyar értelmiség meggyérítése, a Magyarországgal ápolt kapcsolatok de facto megtiltása, a magyar nemzetiségi kultúra csonkolása, a bántó és megalázó sovén propaganda, a szűnni nem akaró paranoiás rágalomhadjáratok és magyarellenes történelemhamisítások. „Mindannyian sokat szenvedtünk” – ez a maximum, amit elismernek. Az a tény, hogy a Ceauşescu-rendszer ideológiai eredményességének egyik titka a magyargyűlölet volt, az amnéziás többség számára elhomályosult. Senki nem védi a diszkriminatív intézkedéseket, mert már senki se emlékszik rájuk. A reprezentatív román nemzeti ideológiában a fasisztoid, etnokratikus rendszer az állítólag internacionalista „szovjet kommunizmus” egyik változatává alakult át, mintha ez a mai nemzeti ideológia a Nyugat-imádatot és oroszellenességet nem Ceauşescutól örökölte volna, aki viszont a Brătianuktól és a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiától örökölte. A hidegháborús szovjet- és oroszellenesség Magyarországra 1989 után érkezett (s nem volt nagy hatása, csak most, amikor ez belpolitikai fegyver Orbánnal szemben, de igen kevéssé autentikus), ám Romániában ez már az 1970-es évektől kezdve hivatalos világnézet, és 1919 óta összefügg a Besszarábiával és Bukovinával kapcsolatos irredenta érzülettel, amely ma is a román állam hivatalos álláspontja. Az, hogy Magyarország már megint a Romániát megcsonkító erő (ez esetben Oroszország) szövetségese, a román nacionalizmus számára magától értetődik. De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig, a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák. Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó. Az erdélyi, partiumi, bánsági magyar középosztály a pesti tévéket nézi és a Pesten szerkesztett internetes portálokat olvassa; a csekély befolyású helyi (magyar nyelvű) médiák ugyan többnyire nem különösebben soviniszták, de elzárkózók, befelé fordulók és a mindenkori magyarországi jobboldallal szolidárisak. A regionális magyar párt, az RMDSZ a napi ügyek elintézésére jó, de az ottani magyarság szimbolikus vezetője Orbán Viktor. A gyakorlatban mindez semmit se jelent, az etnikumközi érdekérvényesítés és alkupolitizálás a végsőkig pragmatikus és kompromisszumkész; az irredenta „összmagyar” szimbólumok, a szelektív (és többnyire történetietlen) „hagyományápolás” homlokzata mögött a román hatalmi tényezőkkel való, voltaképpen lojális együttműködés húzódik meg – azok esetében is, akik nacionalista szónoklataikkal kerülnek be az erdélyi fideszes lapokba. Az erdélyi magyar középosztály számára a Romániáról szóló hírek legfőbb forrása az MTI. Az erdélyi magyar „nemzeti élet” kettészakad: reggel 8-tól délután 4-ig kétnyelvű, és hézagmentesen illeszkedik a romániai nemzetállami és kapitalista hétköznapokba (a munkahelyeken), délután és este pedig valamely képzelt, irreális Nagy-Magyarországon zajlik, illetve a zárt helyi etnikai közösségek világtól és mindentől elszakadt mikroklímáiban és szubkultúráiban. A fiatalság nem Nyírőzik és nem Wass Albertezik természetesen, hanem részt vesz az internet és a közösségi médiák globális nemzedéki konzumkreativitásában, de a globális Nyugathoz is inkább (a valóságos és a képzelt) Magyarországon keresztül kapcsolódik. Egyre kevesebben tudnak románul. Intellektuális vagy kulturális érdeklődés nemigen vesz rá román embert, hogy megtanuljon magyarul; személyes körülményeik folytán némelyek értik a nyelvet, bár egyre kevesebben. A fiatal magyar értelmiségiek – különösen a székelyföldiek és a partiumiak – gyakran angolul csevegnek román nemzedéktársaikkal a kolozsvári kávézókban és diákkocsmákban. Ott voltam: láttam, hallottam. (Mondják, hogy ez Szabadkán sincs nagyon másképp szerb és magyar diákok között.) Még a közös cigányellenesség se nagyon hozza össze a magyar és román nemzetiségű ifjakat. (Az antiszemitizmus természetesen – zsidók híján – kevésbé fontos ma Romániában, mint Magyarországon.) Amikor az erdélyi magyarok tömegesen fölvették a magyar állampolgárságot, a román közvélemény láthatólag belenyugodott: „ezeket” az identitásuk és hűségük elsősorban egy idegen államhoz köti, romániai „ottlétük” politikai értelemben véletlenszerű. Nincsenek érdekes és releváns gondolataik arról, hogy a romániai politikai közösség milyen legyen (kivéve persze a nemzetiségi érdekek érvényesítését, a szakadatlanul és szívósan fölfelé srófolt kisebbségi igényeket), részvételük ebben a politikai közösségben láthatóan kényszerű, vonakodó és kelletlen. Tehát lehetőleg békén kell hagyni a romániai magyarokat, és nem kell törődni velük – gondolják szemlátomást a román politikusok és a román értelmiségiek. Mit kínál föl az erdélyi magyar kultúra a románoknak? Semmit. Azt, amit látszólag mégis – avant-garde színházat, képzőművészetet – , azt a helyi magyar vezető körök nem érzik „magyar”-nak. Tompa Gábor (kolozsvári) színháza és a hasonló kezdeményezések a romániai magyar nemzeti establishment köreiben, úgy tudom, nem túl népszerűek. Közönségük transzetnikus. A rendkívül viharos román politikai életben magyar szereplők nézetei és javaslatai nem kerülnek elő. Azt mindenki biztosra veszi (többnyire joggal), hogy a romániai magyar választók a román pártok és közéleti emberek közül a jobboldaliakhoz húznak, de ebben nincs nagy jelentősége az illetők magyarokkal kapcsolatos szándékainak: a magyar téma a jelenlegi román vitákban egyáltalán nem szerepel. A legutóbbi, mennydörgős-zivataros romániai elnökválasztásokon a magyarkérdés (a statisztikai esélylatolgatásokon kívül, de ott is ritkán) nem került szóba. Érintőlegesen se. A köztéri magyar rendezvényeken a piros-fehér-zöld zászlóerdő a román szemlélők számára egyre inkább valami folklorisztikus, néprajzi sajátosság – ha a székelyföldi román kisebbség hisztériáit leszámítjuk – , olyasmi, mint a budakeszi közönségnek a sváb bál. Többé-kevésbé ártalmatlan népszokás. Nincs semmi baj. De egyéb sincs. A romániai magyar választókat láthatólag csöppet se befolyásolta döntésükben, hogy a „szociáldemokrata” (PSD) kormányok a magyarokra nézve kedvezőbb döntéseket szoktak hozni hagyományosan. Lehet, nem is tudnak róla. A szociáldemokraták egykori szemérmes szövetségese, az RMDSZ szinte tisztán apolitikusan vett részt a kormányzásban, saját választóinak csak a szűkebb magyar etnikai érdekekről és esélyekről beszélt. Az elnökválasztás második fordulójában több romániai magyar szavazott Klaus Johannisra, mint az első fordulóban a magyar nemzetiségi jelöltekre összesen. (Johannis a székely megyékben érte el legnagyobb sikerét.) Ebben nyilván meghatározó volt, hogy Johannis német, tehát nem román, meg az, hogy a jobboldali román pártok támogatták. S az is kiderült, hogy az erdélyi magyarok az erdélyi román közhangulatot követik, nem a saját magyar politikusaikat. Arról kevés magyarnak volt tudomása, hogy Johannis a jakobinus-bonapartista stílusú román államnacionalizmus elkötelezettje, saját kijelentése szerint „német ajkú román”, aki azon túl, hogy azt mondta az erdélyi magyaroknak: „mindnyájan románok vagyunk”, a nemzetiségi kérdésről meg se mukkant. Márpedig az, amit a romániai magyarok NEM akarnak, az a „român de etnie maghiară” (a magyar etnikumú román) közjogi-politikai fogalma, márpedig ezt kapják attól, akire szavaztak – de erről se nagyon fognak értesülni. Nincs nekik honnan. Johannis óriási sikere – azon túl, hogy fő ellenfele arrogáns, agresszív, erőszakos, átlátszóan demagóg, ellenszenves politikus volt – nagyon különös. Johannisra Erdély szavazott (azaz az erdélyi románok és magyarok szavaztak rá, de az erdélyi románok négyszer annyian vannak, mint az erdélyi magyarok), Victor Pontára főleg a délkeleti és keleti (havasalföldi és moldvai, „regáti”) falusi románok. A hagyományos értelmiség és középosztály óriási többsége szintén Johannis mellé állt. Ebben döntő szerepe volt az „orientalista” (Edward W. Said) román öngyűlöletnek: mi lusta, korrupt, szolgalelkű, keleties, balkáni, mosdatlan senkik vagyunk, szükségünk lenne egy tiszta kezű, szorgalmas, szerény, takarékos, nyugatias vezetőre. Sokan hozták föl párhuzamként a német eredetű román királyi dinasztiát, amely az antant oldalán háromszorosára növelte Románia területét és lakosságát 1919-ben, s amely a második világháború végén sikerrel hajtotta végre a kiugrást, és megakadályozta, hogy Románia mint vesztes tengelyhatalom kerüljön ki a világégésből. A „Balkán” mint öngyűlölő, etnicista-rasszista klisé, amelyet román soviniszták alkalmaztak a románság egyik ún. tradíciója ellen – s amely nem kevéssé rímel a magyarországi liberálisok ugyancsak öngyűlölő „európázására” és ellenfeleik „keleti” és „ázsiai” őslényekként való lefitymálására – nagy sikert aratott a romániai magyarok között is, akik egyszer végre-valahára a románok egy részével karöltve utálhatták a „balkáni”, „levantei”, „bizánci”, „fanarióta” románságot. Micsoda össznépi boldogság! Milyen csodálatos hely Kelet-Európa! A „Balkánra” irányuló román öngyűlöletnek ugyanakkor van szociális dimenziója is: itt a „keletiség” ún. kommunista dimenziója került előtérbe – s Romániában minden, ami „kommunista”, a gyűlölt orosz faktorral hozandó összefüggésbe – , ugyanis a szegényekkel, különösen a segélyezettekkel és a kisnyugdíjasokkal szembeni leplezetlen utálat és lenézés (amit jól ismerünk az Orbán-féle antiszociális etnopolitikából, és amelynek másik verziója ismerős a neokonzervatív diskurzusból Nyugaton: az ellenszenv a „sikeres” embereket szuverenitásukban korlátozó, a hierarchikus viszonyokat visszaszorító, újraelosztó szociális állammal szemben). A bukaresti értelmiségi lapok és portálok lényegében azt mondták: aki nem tudatlan, államfüggő, segélyezett, potyaleső, alamizsnáért mocskos mancsát nyújtó, tehetetlen, büdös paraszt, az a nyugatias német jelöltre szavaz, aki a szupraetnikus román államnacionalizmus hiperhiteles képviselője – s mivel német, par excellence antiorosz. (S abba, hogy mi e szöveg dallamának mélyebb kísérőszólama, ne is gondoljunk bele.) Arra pedig, hogy a mai Magyarországon mit értenek a mai Romániából, a legjobb bizonyíték: a legismertebb pesti külpolitikai újságíró, a tényekkel szöges ellentétben, azt állította az elnökválasztás után, hogy a romániai magyarok elsöprő többsége Victor Pontára szavazott – ez azután volt, hogy az RMDSZ Johannis jelöltnek az erdélyi magyarok körében elért teljes sikere után már bejelentette, hogy kilép a Ponta-kormányból!… A Rákosi- és a Kádár-rendszer cenzúráján több autentikus információ szivárgott át a romániai valóságról, mint amennyi az érdektelenség mai falán esetlegesen átjut. Ez az erdélyi magyar kultúrára is vonatkozik, amely inkább jelen volt Magyarországon az elzárt Ceauşescu-diktatúra idején, mint ma – ebbe nem értem bele a Magyarországon publikáló és csak Magyarországon ismert, a magyarországi irodalmi és társadalomtudományi intézményrendszerbe száz százalékig betagolt romániai magyar szerzőket. (Romániában megjelent erdélyi magyar könyveket ma se igen lehet kapni Budapesten – a jobb magyarországi kiadók könyveit pedig Erdélyben nem: ott főleg csak a kommersz vackot.) Az egyetlen, Magyarországon annyira-amennyire ismert román szerző a könnyed „történelmi” bestsellereket író Lucian Boia. A liberális Boia azért népszerű a nacionalista és/vagy etnicista magyarok körében, mert olykor megcsípkedi a román soviniszta mitológiát, pl. Erdély és Trianon tekintetében. A nemzeti-konzervatív Magyar Nemzet a következő finom és tapintatos címmel recenzálta Boia könyvét: „AKI SZÁJBA RÚGTA ROMÁNIÁT”. (Az első világháború előtti erdélyi román nacionalisták is nagy becsben tartották a Tiszák, Bánffy Dezső, Khuen-Héderváry sovén nemzetiségi politikáját bíráló szerzőket, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig és Kunfi Zsigmondig; Vasile Goldiş – „Goldis László” néven – polgári radikális és szociáldemokrata közönségnek írta szemléletében ausztromarxista, élesen antinacionalista könyvét a nemzetiségi kérdésről [Arad, 1912], magyarul, bár a Românul és a Tribuna hasábjain kissé más hangnemben szólalt volt meg; aztán a két világháború között a legtöbb konzervatív, magyarellenes kormánynak minisztere volt Nagy-Romániában…) Nemrég átfutottam néhány, a nemzetiségi kérdésről szóló, igen magas színvonalú erdélyi magyar kiadványt erdélyi magyar írástudók tollából; a mintegy ezer lapnyi szövegben egyetlen lapalji jegyzetet találtam, amely román szövegre hivatkozott. (Amerikai, brit, francia, német, olasz, spanyol hivatkozás akadt bennük bőven – ezek nem provinciális írások.) Magyarországon becslések szerint mintegy százötvenezer erdélyi eredetű ember lakik, aki jól vagy tűrhetően ért románul; közülük egyetlenegy sem akadt, aki ezt arra használta volna, hogy a magyarországi közvéleményt Romániáról tájékoztassa. Ha egy-egy demonstratív (és ezért hatástalan), nyilván valamiféle EU-pályázatból fizetett, román témájú magyar folyóirat-különszámtól vagy olvasatlan fordításgyűjteménytől eltekintünk, évek telnek el anélkül, hogy román szellemi fejleményekről magyar nyelvű recenzió vagy összefoglaló ismertetés látna napvilágot. Olyasmi, amin érződik a spontaneitás, a személyes érdeklődés vagy Isten őrizz, elkötelezettség. Fordítva egészen kicsit jobban áll a helyzet, de az eltérés jelentéktelen. Nehogy azt higgye valaki, hogy – az egyre elkeseredettebb Orbán-ellenesség mellett is egyre inkább jobbra tolódó – neoliberális (tkp. neokonzervatív) pesti közvélemény és sajtó akárcsak futólag némi rokonszenvet tanúsítana a román nép és a román kultúra iránt: a hívószavak még mindig ezek (hangsúlyozom, kivétel nélkül mindenütt): „magyarellenesség”, „Ceauşescu”, „korrupció”, „Balkán”, „Bizánc”, „primitív”, „elmaradott”, „piszkos”, „kisantant”. Ezen nem változtatnak az elragadtatott képzőművészeti, színházi és filmkritikák (keretük: a nemzetközi színházi és filmfesztivál-ipar, múzeumipar, megakiállítás-ipar, kurátori „önkifejezés”-ipar), amelyekben föl se tűnik a magyarországi bírálóknak, hogy a művész román, nem pedig svájci vagy portugál vagy egyiptomi. De ez még csak nem is specifikus: semmi egyéb, mint a hagyományos (habsburgi, ellenreformációs eredetű, s még a skizma vagy akár a Római Birodalom kettészakadása óta formálódó) közép-európai (katolikus) megvetés a görögkeleti-ortodox vallású-kultúrájú népek – oroszok, görögök, románok, szerbek – iránt, aminek nincs sok köze Erdélyhez; az alapmítosz Trianon előtt kétszáz évvel készen állott. Máig se változott sokat. Ez a helyi változata a „Nyugat” ősrégi, lenéző utálatának a „Kelet” iránt. Ugyanakkor persze a magyar etnicisták (nem úgy, mint a lengyel, horvát, szlovén gyűlölői a „bizánci” ortodoxiának) a nyugatellenes ressentiment-nak is virtuózai. Hogy minden hátrányt egyesítsünk. Volt egy pillanat, az 1960/70-es években, amikor az újra bontakozó román modernségnek volt – a román központi/állami asszimilációs nyomástól teljesen függetlenül – eleven hatása az erdélyi magyar magaskultúrára. Ennek az emlékét is eltörölte a rá következő, gyorsan fasizálódó Ceauşescu-rezsim (a radikális változat) végeérhetetlen borzalma. Ezt a feledést senki nem törte föl eddig, én se, más se. Erdélyről úgy írnak, úgy írunk, mintha románok nem is léteznének, mármint az említett kliséken kívül. (S az milyen tragikomikus, amikor Demény Péter úgy beszél – románul! – az Adevărulban a vasgárdisták, „légionáriusok” ellen, hogy reprodukálja az ortodoxiával szembeni összes osztrák-magyar előítéletet. Észbontó.) A román sajtó pedig egyre inkább a szörnyű 1980-as évek paneljait támasztja föl: ismét olvasni arról, hogy a székelyek nem magyarok (és ezt „Kolozs megyei székely népviseletet” [!] ábrázoló fényképekkel illusztrálják), és í. t. Az előítéletek, egyre halványabban, fönnmaradnak, de az ellenségesség – a lényegi érintkezés gyérülése miatt – puhul. Az új kapitalizmus körülményei között megváltozott interetnikus kapcsolatok (szaktudományos erőfeszítések ellenére) egyszerűen ismeretlenek. Taglalásuk nem tabu. Inkább valamiféle kényszeredett, feszélyezett hallgatás övezi őket. Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik. Helyét nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny. Tamás Gáspár Miklós Ez az írás az Élet és Irodalom 2014. karácsonyi számában megjelent esszé módosított, bővített változata. Transindex.ro 2016. január 23.Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem "110 éve született Szabó T. Attila nyelvész, irodalomtörténész Száztíz éve, 1906. január 12-én született Fehéregyházán dr. Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, levéltáros. A család az édesapa elvesztése után a Kolozs megyei Désre költözik. Iskoláit Désen és a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést. Ezt követően a Maros megyei Kutyfalván vállalt helyettes lelkészi állást. Közben a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen elvégezte a magyar-angol szakot. Helyettes tanár a nagyenyedi Bethlen kollégiumban, később pedig a zilahi Wesselényi Miklós kollégiumban tanít. Alig 28 éves, amikor a debreceni Tisza István Tudományegyetemen megvédi doktori fokozatát. 1936-ban végleg visszaköltözik Kolozsvárra, ahol előbb az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltári kutatója (Kelemen Lajos mellett dolgozott), majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanára. És ugyanebben az évben kinevezik a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1945-ben, amikor megalakul a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ő lesz a nyelvtudományi tanszék vezetője. 1952-ben azonban távoznia kellett az egyetemről, és új megbízatást kapott: beosztották a román-magyar nagyszótár szerkesztőbizottságába, amely a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében készült. 1954–1971 között újból a Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Babes-Bolyai Egyetemen találjuk, ahol magyar nyelvtörténetet tanít. Az 1940-es években elkezdődik az élő erdélyi nyelvészeti anyag kutatása, gyűjtése és egyeztetése, mely a későbbiekben Erdélyi magyar szótörténeti tár cím alatt jelent meg. Sajnos nem érhette meg a teljes névanyag kiadását. Halála előtt mintegy 650.000 adatot tartalmazó anyagot adott át a Széchényi Könyvtárnak. Főbb művei: Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), Nyelv és múlt (1972), Nép és nyelv (1980). Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból négy kötete jelent meg életében (1975-1984), a következő nyolc kötet (V- XII) 1993-2005 között látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában. 1987. március 3-án hunyt el Kolozsváron. *** Dr. Szabó T. Attilával 1980-ban váltottam levelet, amikor – dr. Kós Károly néprajzkutató sugallatára – kezdtem gyűjteni és feldolgozni Vadasd és vidéke népi vadriasztási módszereit. Érdekelt Vadasd falu eredete, ezért levélben fordultam a nagynevű kutatóhoz, akinek nyelvészeti, helytörténeti és oklevéltári téren kifejtett tevékenységét jól ismertem könyvekből és a bukaresti televízió magyar adásából. (Többször hallottam megszólalni a nyelvészet, helytörténet, oklevélkutatás kérdéskörében.) Megkeresésemre a következő kézzel írt levelet küldte alulírottnak. Kolozsvár. 980. IX. 30. Tisztelt Kolléga Úr! Érdeklődő és tájékoztató soraira rögtönösen válaszolhatok, sajnos, csak nemleges értelemben. A Tár ezutáni köteteinek millión felüli cédulaanyagából jelenleg csak a K betűig van rendezett anyagom, és így éppen a vadászatra vonatkozó cédulák számomra elő nem keríthetők. Különben is, hogy éppen Vadasdra volna céduláimon éppen ilyen anyag, azt valószínűtlennek tartom. Ami a Vadasd településnevet illeti, ez világosan a vad szó -s képzős és -d helynévképzős származéka, és eredetileg vadban gazdag helyet jelent. Ez a -d helynévképző van meg a vidék Bánd, Galambod, Vadad, Havad és Sóvárad nevében is. Sajnálom, hogy nem tudtam más segítséget adni munkájában. Még meg kell azonban írnom, hogy 1973-ban Demeter Lajos tanító-kolléga eljuttatta hozzám Vadasd helyneveinek térképelt gyűjtését. Nem tudom, mi van a gyűjtővel. Dolgozik-e még? Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem és biztatásom a további munkára. Szívélyes köszöntéssel Szabó T. Attila A boríték hátsó oldalán a feladó géppel írt, tégla alakú cetlire kivágott és felragasztott címe olvasható. Ugyanitt látható az erdőszentgyörgyi postahivatalban alkalmazott/ráütött postabélyegző is. A jól kivehető dátum: 1980. október 4., a levélkézbesítés időpontja. A fenti levél Vadasdra vonatkozó részét mint forrásanyagot legelőször a Népismereti Dolgozatok 1983-ban megjelent Vadriasztás a marosszéki Vadasdon című dolgozatomban közöltem. Később többször, több helyen tettem említést a levélről, írásban és szóban is. Természetesen a Havadon élő Demeter Lajos (1936–1997) tanítónak rövid időn belül átadtam dr. Szabó T. Attila üzenetét. Sajnos – mint helynév-anyaggyűjtő – már ő sem tudott segíteni a vadasdi helynevek kéziratos gyűjteményének előkerítésében. Mint mondta: a térkép és a lejegyzett anyag egyetlen példányban készült, melyet postán továbbított Szabó T. Attilának, anélkül, hogy másolatot tartott volna meg magának... Dr. Szabó T. Attilával sosem találkoztam, kézzel írt levelét azonban a jeles magyarok nekem címzett, kötetre szaporodott leveleinek gyűjteményében őrzöm. Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 4.Trianon: a vadszőlő palástProblémák, kultuszok és dühök a békeszerződés évfordulóján Kilencvenhat évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot. Ha azt hisszük, már mindent tudunk a témáról, nagyot tévedünk, állítja történész szerzőnk. Helyén kezeljük-e nemzeti tragédiánkat, és – ha a történészszakmán múlik – mit fogunk tudni, gondolni róla 2021-ben? Trianon valami másnak a neve. „Strada Samuil Micu numárul sase / s pirosló vadszőlő palástja / földig a hosszú falon / de más ugye más volt a neve / mikor elengedte vézna gyermekkezem a halál / s az udvaron őszi virágkapu várt rám / a piruló feltámadóra?” – írta Cs. Szabó László keveset idézett, Álmatlan éj című versében, amelynek kántálásszerű felsorolásai egyszerre reflektálnak az elveszített Erdélyre, a gyerekkor elsüllyedt Kolozsvárjára, a hetvenes évek román nemzeti kommunista diktatúrájának mindennapjaira. Nem biztos, hogy lehet mindezen szempontoknak közös nevet adni: a veszteség, az emlékezés, a történeti feldolgozás szempontjait beszuszakolni „Trianon” fogalma alá. Bár jelenleg a Kárpát-medencében csaknem tízszer annyi első világháborús emlékmű van, mint trianoni (Somfay Örs 2012-es doktori dolgozata szerint csaknem 3500 első világháborús emlékmű áll szemben nagyjából 430 trianonival), mégis a centenáriumi ünnepségek ellenére az az érzésünk, hogy Trianon emléke elfödi az első világháborúét. Dühítő bonmot-k Mert a békeszerződés az évtizedek során nevet adott minden rossznak. Hiszen a közvélekedés is egyszerre ért sok mindent, amikor Trianonról szól. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlását. A nemzeti identitás válságát. Ahogy a XVIII. század vége óta csaknem egyeduralkodó nyugati típusú modernizációs projekt megfenekleni látszik. A csalárd Nyugattól a Kelet felé való fordulást. A rokontalanság és a nyelvi elszigeteltség frusztrációját és az idegenség miatt Magyarországra mért büntetést, a herderi jóslat beteljesedését. A nemzeti katasztrófa XVI. század óta kísértő rémét. A magyar politikai elit által a térségben elsők között beindított nemzeti szuverenitásra törekvés ellenünk fordulását. A legalább Wesselényi óta szintén fenyegető szláv harapófogóba szorulást. A XIX. századi liberális, sőt a korai demokrata paradigma végét a magyar politikai gondolkodásban. A forradalmakat. A terrort. A veszteséget. A XX. századi ősbűnt, amely az első volt a kirablások, elűzések, állami diszkriminációk hosszú láncában. És csak valahol sokadik szempontként a békeszerződést magát, a történeti eseményt. A történészek, társadalomkutatók általában kétségbeesetten konstatálják a fogalmi tisztázatlanságok, a szintek, fontos és érdektelen szempontok keveredését, a politikusok köztörténeti beavatkozásait; újabb és újabb lánglelkű szózatokat intéznek a nemzethez/társadalomhoz vagy az adófizetők közösségéhez: differenciált történelemszemléletre szólítanak fel. Sajnos ez nem fog menni. Mert nem mehet. Persze dühítőek azok a jónak tűnő – ám épp a lényeget elfedő – bonmot-k, amelyek szerint „Magyarország csak magával határos”, vagy finomítva: „a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe” – hiszen ez így volt már az idők kezdete óta. A magyar nemzeti tömb nem töltötte ki a rendelkezésére álló állami kereteket. De a közvélekedés mindig is előnyben részesítette az egytényezős magyarázatokat, ezen kár sopánkodni. És a „politikusok ne szóljanak bele” kezdetű mondatoknak is akkor lesz majd csak értelmük, ha már a választókban nem pendít meg semmit Trianon. Amíg nem így lesz, a politikusok beszélni fognak róla. Javulás akkor várható, ha abbahagyjuk az öngyilkos méricskélést: nem Trianon, vagy… Hanem: Trianon, és… Ha értjük és elismerjük más szenvedését, és nem játszmaként kezeljük történelmünket. Forradalmak Fontos meglátnunk, hogy 1918 és 1920 között Magyarországon forradalmak és Trianonok (impériumváltások) zajlottak – egymással nem is feltétlenül szoros kapcsolatban. A politikai összeomlás mellett lezajlott egy katonai is: először kint a frontokon, majd a hadügyi igazgatásban. Nem volt, aki vezesse, majd aki leszerelje a katonákat, akiknek esetében a „nem akarok katonát látni” nem(csak) pacifizmus volt, hanem a közrend fenntartásának eminens vágya is. A frontokról hazaözönlő katonák sok helyütt törtek fel boltokat, vertek meg jegyzőket, vagy a helyi lakosokkal karöltve gyújtogattak és fosztogattak. A különböző városi nemzet- és népőrségek felállításának a közrend fenntartása legalább annyira oka volt, mint a felkészülés egy invázióra. Sőt ahogy Kiss Balázs 2008-as kitűnő tanulmányából kiderült: a felföldi Nyitrán 1918 decemberében a helyi magyar elit azért fogadta el ellenállás nélkül a bevonuló csehszlovák katonaságot, mert még őket is jobbnak tartották a fosztogató katonáknál. Egy fiatal helyi szlovák lelkész meg lapjában a helyi zsidó polgárság ellen uszított, mert róluk valószínűsítette, hogy megszerveznék a magyarpárti ellenállást. A fiatal, magyarul egyébként jól beszélő katolikus papot Jozef Tisónak hívták, és alig két évtized múlva a független Szlovákia államfője lett. Az őszirózsás forradalom időszaka nagyságrendileg ugyanannyi erőszakos halálesettel járt, mint a vörösterroré. Bár nem feltétlenül központilag szervezett, tudatos represszióról volt szó, mint 1919-ben, de Tisza István halálától kezdve a Schönborn-birtokok védelmében vezényelt sortűzön át a magyar repülőgépek által Facsádon lebombázott román parasztokig és a politikai leszámolásokig minden azt jelezte: a háborús erőszak eljutott a hátországba, és a lövészárkok brutalitása megjelent a köztereken is. Ez azért sem volt nehéz, mert – bár ezt a magyar történetírás eddig nem nagyon hozta szóba – az osztrák–magyar haderő is keményen bánt a civil lakossággal a Balkánon, és a háború utolsó évében a hátországban begyűjtési feladatokkal több katona volt megbízva, mint frontszolgálattal: erőszakos ellátmánykiegészítéssel kapcsolatban volt tehát tapasztalat bőven. A katonai összeomlás mellett azonban legalább ugyanilyen fontos a gazdaságé: a korona mélyrepülésével, a felülbélyegzésekkel, az ipari termelés zuhanásával. A világháború ideje alatt az osztráknál és a németnél jobban teljesítő magyar közellátás összeomlása pedig olyan tény, amely a külföldi diplomáciai jelentésekben vagy a közigazgatás Budapestre küldött, kétségbeesett üzeneteiben legalább olyan súllyal bírt, mint egyes területek hovatartozása. Az, hogy Budapestnek vagy a nagyvárosoknak jusson-e szén vagy krumpli, adott esetben sokkal többet nyomott a latban, mint az országot uraló politikai rezsim természete. Okok Ha vannak okai a magyar határok végleges kialakulásának, abban talán része van a magyar nemzetiségi politika 1867 és 1918 közötti évtizedeinek, de döntő érvényűnek csak bajosan lehet tekinteni a múlt hibáit. A magyar határok nagyhatalmi szándékok eredményei voltak. A Monarchia egykori területeiből remélték kistafírozni a nemzeti kisállamok szövetségi rendszerét a háború után, hogy azok ellenállhassanak a német és az orosz nyomásnak is. A határok helyszíni kialakításában (miért ott, és nem harminc-ötven kilométerrel keletebbre, délebbre, északabbra) a vasútvonalaknak volt döntő szerepük: ez a „geostratégiai illúzió” és a vasutak túlzott fontosságához kapcsolódó elképzelések formálták Magyarország határait. A békekonferencián való magyar szereplésben pedig a hiányé volt a kulcsszerep: az 1919 januárjában megnyílt békekonferencián csaknem egy évig nem volt hivatalos magyar képviselet. Bár az amerikai és angol unitáriusok némelyik személyisége jelezte a kialakuló magyar határokkal kapcsolatos fenntartásokat és problémákat, de akciójuk hatóköre minden tekintetben korlátozott maradt. Ebben az egy évben döntöttek a magyar határokról (már 1919 márciusára), aláírták a Németországgal, az Ausztriával és a Bulgáriával kötött békét, és az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát. Egyszerűen túl sok mindennek kellett volna megváltoznia ahhoz, hogy a magyar gondokat újra napirendre vegyék, és erre kevesen voltak hajlandóak egy, a békekonferencia problémakatalógusában jóakarattal is csak ötöd- vagy hatodrendű problémát jelentő ország kedvéért. Ez számunkra nyilván fájó megközelítés volt, de az adott helyzetben tanácsosabbnak látszott elfogadni a magyar politikai elit tagjainak. A dilemma világos volt például Teleki Pál, a békeküldöttség fődelegátusa számára is: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt [a békeszerződést] írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat meghoznám, de a legtöbben nem” – írta mesterének, Lóczy Lajosnak 1920 márciusában. Trianon – 100 Mi újat lehet még elmondani a békeszerződésről? Nagyon-nagyon sokat. Egyrészt a békeszerződésről hosszú évtizedeken át csak egyféleképpen lehetett beszélni Magyarországon. A két háború között így, 1945, de főleg 1947–1948 után meg csak úgy. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer ne tudott volna a határon túli magyarokról, vagy a korszak történészeinek ne lettek volna ismereteik arról, mi történt. A hatvanas-hetvenes évektől aztán a magyar történettudományban megjelentek olyan művek, amelyek immár nyíltan beszéltek a történettudomány Trianonjáról: L. Nagy Zsuzsa 1965-ös könyvétől (A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918–1919) kezdve Ormos Mária (Padovától Trianonig), Raffay Ernő (Erdély 1918–1919-ben, 1987), Jeszenszky Géza, Ádám Magda, Zeidler Miklós, Litván György, Romsics Ignác és mások műveiig, forráskiadásaiig hosszú a sor. Mára tekintélyes korpusz gyűlt össze a témakörben, ennek ellenére bizonyosan lehet még újat mondani. A Magyar Tudományos Akadémia 2009 óta jelentős összegekkel támogatja a nemzetközileg is számottevő tudományos projektek elindítását az MTA Lendület programja keretében. Jelen sorok szerzője 2016-tól kapott lehetőséget arra, hogy a Trianon: kontextus, lokalitás, régió munkacímű projekt keretében felállíthassa saját, Trianon – 100 elnevezésű kutatócsoportját másfél tucat munkatárssal, és öt éven keresztül 150 millió forint támogatással a békeszerződés történetének új, eddig nem (kellőképpen) feltárt oldalait minél szélesebb közönségnek mutassa be. A program négy pillérre épül: a történelem iránt érdeklődők számára minden bizonnyal a legunalmasabb a diplomáciai okmányok kiadásának ügye. Számos olyan dokumentum magyarra fordítására és közzétételére készülünk, amelyek új megvilágításba helyezhetik a nagyhatalmak (Olaszország, az Egyesült Államok és Japán) és az utódállamok béke-előkészületeit, a békekonferencián folytatott tevékenységét. A magyar társadalom és a háborús összeomlás elnevezésű projektben a közellátás kérdései, a háború utáni erőszak és a lokális impériumváltások állnak majd a kutatás középpontjában. Időben elhúzódó folyamatról van szó: míg az utcanévtáblák cseréje néhány nap alatt megtörténhet, új hivatalnokokat is lehet hetek-hónapok alatt találni, a gazdasági hegemónia átvétele, a társadalom szövetének megváltoztatása évekbe-évtizedekbe is telhet. Trianon árvái E fejezetnek kulcsfontosságú része a menekültek kérdése. 1918 és 1924 között a hivatalos statisztikák szerint csaknem 350 ezer, ám valójában több mint 400 ezer menekült kerekedhetett fel, és hagyta el az utódállamokat. Integrálásuk története, politikai opcióik, egyesületeik, emlékezéskultúrájuk a magyar történelem mindeddig elmondatlan fejezete. Az egyetlen róluk készült feldolgozás amerikai magyar történész munkája, amely több mint harminc éve jelent meg. A menekülteket sokan a vagonlakókkal azonosítják, holott többségük nem vasúti teherkocsiban lakott; középosztályi tömegnek láttatják őket, holott nem csak azok voltak közöttük. És még kevesebbet tudunk etnikai vagy felekezeti hátterükről – mintha a magyar zsidóság lapjai is tartózkodóak lettek volna menekült hitsorsosaik történetének bemutatásában. Vajon miért? A kutatás harmadik fejezete a megszilárduló határok vizsgálata: hogyan alakította át az új határ az ott élők mentális térképét, gazdasági viszonyait; mikor állt fel a fejekben is a határ; hogyan szankcionálta az állam a határátlépést, a csempészetet; hogy regenerálódott a házassági piac. Ezek mind olyan kérdések, amelyek közelebb hozhatják a határváltások hétköznapi tapasztalatait. Bizonyos értelemben ide tartozik a határváltások közép-európai kontextusának vizsgálata: hogyan jöttek létre, maradtak fent, majd tűntek el azok az átmeneti államok a régióban, Fiumétól a Lajtabánságon át Vilniusig, amelyek talán többet jelentenek múló egzotikumnál? Hogyan reagáltak rájuk a helyi elitek, a nagyhatalmak? Milyen elképzeléseik voltak saját szerepükről, az önrendelkezésről; miért maradt fent hosszú időn át az egyik, és miért tűnt el a másik? Végezetül a Trianon a magyar társadalom emlékezetében című fejezetben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy a történetírásban, a politikai gondolkodásban, az irodalomban (nem csak a magas irodalomban; legalább ennyire érdekes a ponyva világa is), a művészettörténetben (a most létrejövő emlékművek vajon modelleket követnek-e, illetve mi a helyük egy-egy település szövetében, kik az aktorai a felállításnak?) és a magyar társadalomban hogyan jelenik meg a békeszerződés – ez utóbbit főleg a szociológia módszereivel fogjuk vizsgálni. Amikor a kutatás 2021-ben véget ér, minden reményünk meglehet arra, hogy olyan, legalább nyolc-tíz kötetből – forrásközlésből és monográfiából – álló korpusz jöhet létre, amely hosszú időre meghatározhatja a korszak kutatását, és eltörli a történettel kapcsolatos hiányokat. És ezzel a magyar történettudománnyal szemben gyakorta megfogalmazott szemrehányás – „Trianonnal nem foglalkoznak a történészek” – minden bizonnyal érvényét veszti. Ablonczy Balázs Magyar Nemzet 2016. július 12.Gazdasági eszközökkel támogatott külhoni magyarokA kormány számára fontos, hogy minden magyar közösség a szülőföldjén tudjon boldogulni, ezért gazdasági eszközökkel is támogatja a külhoni magyar közösségeket, az ott élőket – mondta Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Dr. Szász Pál tanulmányi ösztöndíj szakmai gyakorlatának megnyitóján, hétfőn Budapesten. A Magyarság Házában tartott rendezvényen az államtitkár azt mondta: hullámhegyek és -völgyek jellemezték korábban a magyarságpolitikát. Hullámhegy volt 2001 júniusa, amikor elfogadták a státustörvényt, hullámvölgy pedig 2004 decembere, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. „2010-ben azonban a kormányváltással a nemzetpolitika területén óriási változások történtek, például akkor fogadták el az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvényt, majd ezt követően azokat az egyéb jogszabályokat, amelyek meghatározzák a nemzetpolitika keretrendszerét" – jelentette ki Potápi. Mint mondta, közel 820 ezren kértek eddig magyar állampolgárságot és 770 ezren kapták meg azt és tették le az esküt. Közölte, az a cél, hogy 2018-ra elérje az egymilliót azok száma, akik igényelték a magyar állampolgárságot. Hozzátette: az utóbbi egy-másfél évben „nagy erőkkel fordultak abba az irányba", hogy gazdasági eszközökkel támogassák a magyar közösségeket. Erre példaként említette a januárban a Vajdaságban indult gazdasági programot, amelyhez hasonló indul hamarosan Kárpátalján, és megvan a költségvetési alapja is a muravidéki és Eszék környéki hasonló programnak is. Potápi Árpád Kárpátaljáról szólva kiemelte: testvérháború dúl Kelet-Ukrajnában, ez pedig az egész országra kihatással van. „A háborús konfliktus elmélyíti a gazdasági válságot, emiatt a magyarság léte is megkérdőjeleződött, ezért mindent megteszünk azért, hogy ott tudjuk tartani a magyar embereket a szülőföldjükön" – jelentette ki. Mint mondta, az egyhetes szakmai gyakorlaton nemcsak a jogi ismeretek elmélyítésére lesz lehetőség, hanem egymás és az egyes régiók történetének, a magyarság egyes régiókbeli helyzetének megismerésére is. Ambrus Sándor, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. jogi és humánpolitikai igazgatója köszöntőjében azt emelte ki, nemzetpolitikai cél, hogy az országhatáron kívüli magyar közösségeknek legyen olyan képzett jogászaik, akik választ tudnak adni gazdasági és közéleti ügyekben, a közösséget érintő kérdésekben. Klenanc Miklós, a szakmai programot koordináló Budapesti Ügyvédi Kamara képviseletében arról beszélt, évről évre egyre több ügyvédi iroda jelentkezik, hogy mentorálna gyakornokokat, például azét is, mert értékelik az ösztöndíjasok nyelvtudását. Mint mondta, a Kárpát-medenceében olyan versenyelőny az, hogy hivatalos ügyekben is lehet magyar nyelven kommunikálni az egyes országokban élők között, amit „vétek lenne nem kihasználni". A Szász Pál szülőföldi jogász ösztöndíjat 2012-ben alapította a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium együttműködve a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-vel. A Budapesti Ügyvédi Kamara vállalta, hogy részt vesz a program szakmai részének megvalósításában, továbbá elvégzi a szakmai feladatok értékelését. Az ösztöndíj célja, hogy jól képzett, a nemzet iránt elkötelezett, a magyar és a többségi állam szerinti szaknyelvet egyaránt ismerő, mindkét országban tapasztalatokat szerzett jogászokkal rendelkezzenek a külhoni közösségek. Az ösztöndíjat azon külhoni hallgatók nyerhetik el, akik szülőföldjükön jogi tanulmányokat végeznek, és érdeklődnek a gazdasági jog iránt. A 25 ösztöndíjast év közben magyarországi ügyvédek folyamatosan segítik, tutorálják, a nyári gyakorlatukat pedig neves Budapesti ügyvédi irodáknál töltik. Az 1881-ben Nagyenyeden született Szász Pál 1910-től a magyar parlamentben a magyarigeni választókerület országgyűlési képviselője volt, Tisza István legközvetlenebb munkatársai közé tartozott. 1933-ban a Bethlen Kollégium főgondnokává választották, 1936-ban az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lett. Vidéki gazdatanfolyamokat indított, saját költségén tehetséges falusi fiatalokat külföldi tanulmányútra küldött, Csombordon pedig Kós Károly tervei alapján gazdasági iskolát épített fel. A bécsi döntés után a magára mAradó dél-erdélyi magyarság segítségére sietett. 1951 nyarán letartóztatták, és a Márton Áron-perben nyolc év börtönre ítélték, 1954-ben a Vâlcea megyei Ocnele Mari-i börtönben halt meg. MTI Krónika (Kolozsvár) 2016. augusztus 18.Honvédtalálkozót tartottakA hősiesség példaképeit ünnepelték Augusztus 13-án, szombaton a bibarcfalvi református templomban tartották meg a II. világháború frontszolgálatos katonáinak sorrendben 19. erdővidéki bajtársi találkozóját. Az ünnepségen Krizbai Imre baróti nyugalmazott református lelkész, a találkozók kezdeményezője és elindítója Ámos próféta igéje alapján („Jaj azoknak, akik gondtalanul élnek a Sionon”) mondott prédikációt. Felhívta a figyelmet napjaink társadalmának visszásságaira, a megalkuvás egyre nyilvánvalóbb, az egészséges közélet alapjait egyre inkább züllesztő veszélyeire. „Ma sötét módon fosztják meg az embereket véleményüktől, akik azt mégis kinyilvánítják, azoknak elveszik kenyerét, ellehetetlenítik életét. Nagy baj van a Sionon, de vannak még, akik az igazságot képviselik” – fogalmazott. A vendégeket, a megjelent honvédeket Székely Lajos bibarcfalvi lelkipásztor is üdvözölte, kifejezve reményét, hogy a találkozó kedves momentumként fog megmAradni a helyiek emlékezetében. Hat egykori magyar honvéd jelent meg a találkozón: Boér Imre és Román Jenő Barótról, Mokán Ferenc Nagybaconból, Albert Andor Olasztelekről, Tánczos Sándor Vargyasról és Maczkós Balázs Erdőfüléből. Közülük Boér Imre nyugalmazott tanár volt ezúttal is az, aki felolvasott személyes nyilvántartásából, miszerint a II. világháborúban a frontra vezényelt háromezer erdővidéki katonából 25-en vannak még életben. Részletezte azt is, hogy az 1925-ben születettek voltak a legfiatalabbak, akiket még ugyan leventekatonaként, de már a harcterekre szólítottak. Beszámolója után a felvidéki dr. Popély Gyula történész mondott alkalmi beszédet, emlékezve az 1940-es erdélyi bevonulásra, amelyen édesapja is részt vett, majd figyelmeztette a jelenlevőket arra, hogy nemcsak Felvidéken, de Erdélyben is fogyóban a magyarság. „Ezt a folyamatot csakis házunk küszöbén állíthatjuk meg, megfogva a gyengék kezét, nekik személyes példaadással utat mutatva” – mondta. Máthé Lóránt Pál, a Horthy Miklós Vitézi Rend Székelyföldi törzskapitánya a találkozón megjelent honvédeket a magyar hősiesség még élő bizonyítékainak nevezte, akik hazaszeretetből is példát mutattak. „Ma azonban lassan már bűn hazafinak lenni, azt követelik tőlünk, legyünk multikulturálisak. Ám mi inkább ódivatúak mAradunk, lelkesedünk magyarságunkért, átadva ezt a lelkesedést másoknak is” – hangsúlyozta beszédében. A találkozó ünnepi műsorral folytatódott: Máthé Bíborka, Máthé Melinda, Fogarasi József, Kelemen Csongor, a baróti Wesselényi Miklós kórus, a Tisza István dalkör és Szuróczki Judit dalokkal, versekkel szebbé, emlékezetesebbé tették a honvédek számára a napot. Végül a templom előtti téren kettős keresztet avattak, azt a Jobbik Magyarországért Mozgalom és a baróti Székely Társalgó Egyesület állíttatta, avatóbeszédet Murányi Levente 56-os szabadságharcos mondott. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. augusztus 27.Száz éves a huszadik század legnagyobb, egyben legdilettánsabb hitszegése1916 augusztus 27-én éjjel a Kárpátok szorosainak csendjét éktelen fegyverropogás és ágyúdörgés törte meg. A Román Királyi Hadsereg megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát. A románok esküszegést követtek el, végigdúlták Erdély délkeleti részét – de legalább még bénák is voltak. Száz esztendős a huszadik század legnagyobb, egyben legdilettánsabb hitszegése. A román politikai elitnek lényegében az ország 1877-es megalakulása óta (sőt, igazából már jóval korábban is) dédelgetett álma volt, hogy Havasalföld és Moldva után a „harmadik román államot” Erdélyt is bevonják a „nagy egyesülésbe". Ennek akkor még persze semmilyen reális esélye nem volt, ráadásul Románia az orosz katonai segítség mellett Bécs diplomáciai támogatásával nyerte el függetlenségét az Oszmán Birodalomtól. 1883-ban katonai szövetségre is léptek a Monarchiával, mely szerint a két ország köteles hadba lépni egymás mellett, ha valamelyiküket támadás éri. Az egyezményt ötévente megújították, utoljára 1913-ban fogadtak barátságot – hogy aztán három esztendővel később Románia hátba támadja a három fronton harcoló Monarchiát. A fordulatot az I. világháború kitörése hozta meg – igaz Tisza István már 1914 nyarán is biztosra vette, hogy Bukarestre nem lehet számítani. Sőt, egyik legfontosabb érve az volt Szerbia megtámadása és a világégés kirobbantása ellen, hogy a Kárpátok védtelenül mAradnak. A miniszterelnök aggodalmait nem olyan soká igazolta az idő. A háború elején mindkét hadviselő fél megpróbálta a maga oldalára állítani az országot. A Központi hatalmak az akkor már négy évtizede orosz megszállás alatt álló Besszarábia visszaadását ígérték - ám a románok inkább a jóval kecsegtetőbb ajánlattal előálló Antant mellett döntöttek. Ők ugyanis nekik ígérték az évszázados álmot: Erdélyt – sőt, még annál is többet. Az 1916. augusztus 17-én aláírt Bukaresti titkos szerződés szerint ugyanis Románia Erdélyen, a Partiumon és a Bánságon kívül majdnem a Tiszáig megkapta volna az Alföld keleti részét. Bukarest nem pazarolta az időt, 10 nappal később már meg is indultak a román csapatok, hogy birtokba vegyék a zsákmányt. Több mint 650.000 katonával indítottak támadást a Kárpátok összes járható szorosán. Ezzel a magyar oldalon mindössze 34.000 ember és összesen 76 löveg nézett farkasszemet. Hiába figyelmeztetett Tisza hónapokkal korábban több memorandumban is a határ közelében történt gyanús csapatösszevonásokra, a három fronton lekötött, az oroszokkal és olaszokkal szemben véres élet-halál harcot vívó Monarchia hadvezetése nem volt hajlandó (talán nem is tudott volna) komolyabb erőket összepontosítani Erdélybe. Hiába tudott a készülő támadásról a hírszerzés és a kormány - Erdélyt derült égből villámcsapásként érte. Kézdivásárhelyen a magyar és román vámtisztek délután még közösen uzsonnáztak – pár órával később már egymás vérét ontották. A 600 kilométeres határ szinte mindenhol teljesen védtelen volt. Augusztus 27-e pokoli éjjelén csendőrök, vámosok, vasutasok, és sok helyütt egyszerű helyi lakosok vetették magukat az idegen áradat elé. Nagy többségük hősi halált halt, vagy hadifogságba került – ahonnan aztán szintén rengetegen nem tértek vissza. A román előrenyomulás azonban így is lassú és akadozó volt. Szeptember közepéig mindössze Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak el. Holott az eredeti terv szerint néhány nap alatt el kellett volna érjék a Marost. A nehézkes offenzíva oka elsősorban a haditerv átgondolatlansága volt. Elsőre jó ötletnek tűnt, hogy minden hágón, az egész határ vonalán egyszerre támadjanak, ám így erejük szétforgácsolódott nem is tudtak kialakítani sehol egy olyan súlypontot, ahol nagy erőkkel áttörhettek volna. Komoly problémát jelentett a román katonák alacsony harci morálja, és a katasztrofális fegyelmezetlensége. A koldusszegény, szinte írástudatlan regáti parasztfiúkat elvakították a Kárpátok túloldalán tapasztalt, az otthonihoz képest mesés jólétnek számító állapotok. Vad rablásba, és fosztogatásba kezdtek, a kormány által terjesztett gyűlöletpropaganda pedig sok helyütt embertelen gaztettekre, vérengzésekre, kínzásokra sarkallta őket. Kommandón például nem csak az összes csendőrt, de a laktanya közelében élő civileket - köztük számos asszonyt - is lemészárolták. Kifosztották Brassót, porig égették Csíkszeredát. A kétségbe esett lakosság fejvesztve menekült a megvadult balkáni horda elől – méghozzá nemzetiségre való tekintet nélkül. A román katonák sokszor ugyanúgy elhajtották a román parasztok állatait is, s, ha magyart, vagy szászt nem találtak, megerőszakolták a román asszonyokat is. Hódítókként érkeztek, és a szemükben mindenki meghódított alattvaló volt. Akadtak persze olyan helyi románok, akik hitték, hinni akarták, hogy „felszabadítóik” érkeztek el. A leggátlástalanabb és legelvakultabb kollaboránsokon kívül azonban hamarosan ők is keservesen csalódtak. A legtöbben azonban már eleve értetlenül fogadták, mit akarnak tőlük hegyen túlról érkező szegény, rongyos, és minden mozdítható dolgot ellopó „testvérek”. Ferdinánd román király csalódottan jegyezte meg, hogy „az erdélyi románok ellenségként fogadták testvéreiket”. Nicolae Iorga Bukaresti képviselő pedig így panaszkodott: „Egyetlen üdvözlet sem hangzott el a helyi románok szájából, amikor csapataink átlépték a határt.” Az offenzíva szeptember közepén végleg kifulladt. Ebben a szívós magyar ellenálláson túl komoly szerepe volt az ősz elején meginduló, Mackensen tábornok vezette német-bolgár-török támadásnak a Balkánon. Hamarosan Erdélybe is megérkezett az osztrák-magyar és német erősítés. S így Falkenhayn tábornok vezényletével megindulhatott az ellencsapás. A döntő fordulat napra pontosan egy hónappal a betörés után érkezett el: szeptember 26 és 29 között, Nagyszeben mellett, négy napos, öldöklően kemény ütközetben szétverték az 1. román hadsereget. A 2. hadsereg délen gyorsan visszavonulóra fogta, de a persányi-hágónál október 5-én utolérték, és megsemmisítő vereséget mértek rájuk is. Az utolsó felvonás Brassó felszabadítása volt október 7-én. Két nappal később már egy román megszálló se mAradt Erdély földjén. Az ellenség üldözése a határ túloldalán is folytatódott. December hatodikán a Mikulás már Bukarestben tehette be ajándékait a magyar és német katonák bakancsába. Lucian Boia történész szerint Magyarország 1916-os megtámadása "őrültség" volt, amelyért a felelőtlen Bukaresti politikai elit a felelős. A professzor tavaly megjelent "Vesztesek és győztesek" című munkájában azt írja, Románia csak a történelem példátlan kegyének köszönheti, hogy a háború végén végül mégis sikerült birtokba vennie Erdélyt. Az akkori román vezetők nevével ma minden nagyobb romániai városban találkozhatunk, ám Boia leszögezi: ha rajta múlna, ő bizony egy utcát se nevezne el egy ilyen kudarcot vallott garnitúráról. Ám az 1920 utáni román történetírás hőstörténetet faragott a csúfos vereségből, s ma az ország dagadó kebellel ünnepli a hetek alatt összeomló offenzíva századik évfordulóját. Balogh Gábor [Forrás: Alfahír] itthon.ma 2016. augusztus 28.Lovas túrával emlékeztek Gróf Tisza IstvánraBefejeződött a hétvégén az az emléktúra, amelyet a Hajdú-Bihar megyei Lovas és Huszár Hagyományőrző Sport és Kulturális Egyesület már ötödik alkalommal szervezett meg. Gróf Tisza István volt az az első államférfi, aki az első világháborúban ténylegesen katonákat is vezényelt, a 2. honvéd huszárokat, ezért is kapta az ő nevét az az emléktúra, amely során idén a debreceni hagyományőrző huszárok az 1916-os román betörés apropóján azokat a Beszterce-Naszód és Maros megyei helyszíneket járták végig az elmúlt két hétben, amelyeket az első világháborúban az ezred is. Száz éve a hadtestet Galíciából Marosvásárhelyre vezényelték, ahonnan Marossárpatakra és Sáromberkére mentek, ott Ferenc József császár születésnapján díszszemlét tartottak, majd augusztus 18-án elindultak a határok védelmére Vatra Dornei felé. Az idei emléktúrát az elesett huszárok emlékére szervezték. A menet Besztercén kezdődött, ahol emléktáblát avattak a Magyar Ház falán, onnan Bethlen, Magyardécse, Szépkenyerűszentmárton, Kékes, Szentmáté, Nagynyulas érintésével érkeztek Maros megyebe, ahol Vajdaszentiványon szálltak meg. Sáromberkén a református templom udvarán kopjafát és emléktáblát avattak, és a helyiek fényképen mutatták meg azt a helyet, ahol száz éve tartották a díszszemlét. Innen Mikházára, majd a Bekecs érintésével Nyárádselyébe lovagoltak, itt a nyárádszeredai Bekecs és a hortobágyi Kilenclyukú táncegyüttesek közreműködésével huszárbált is tartottak. Nyárádszeredában emléktáblát avattak az egykori Úri Kaszinó falán, ellátogattak Nyárádszentsimonba, majd Jobbágyfalván fejezték be a túrát – számolt be lapunknak Juhász Imre, a hagyományőrző huszárezred őrmestere és Lovas Bálint szakaszvezető, ezredkürtös. Tizennégy lovas járta végig a mintegy 380 kilométert, s bár több helyen gondoskodtak kényelmükről, mégis tartották magukat és lovaikat a tábori körülményekhez. Továbbá ugyanabban a ruházatban díszelegtek, amellyel elődeik a frontra indultak. Az 1869-től érvényes egyenruhát 1916-ig hordták, ekkor a lóállomány megritkulásával a huszárokat is lövészárkokba kényszerítették, és az egész hadsereg ruházatát szürkére cserélték. Arra a kérdésünkre, hogy hogyan fogadták útjukon őket, csak annyit mondtak: csodálatos volt. Mindenhol szívesen és örömmel látták, az egyenruhás, lovas huszárok képe sok idős ember szemébe könnyet csalt, sőt, Besztercén virágokat szórtak elébük, hogy a magyar huszárnak még a lova se lépjen kőre, hanem rózsasziromra. Sok helyen az emberek összeadták az élelmet az ellátásukra, Nagynyulason pedig egy román gazda volt a vendéglátójuk. Az időjárás kedvezett, naponta 25-35 kilométert lovagolhattak, ami nem tűnik soknak, de a „hegyre fel-hegyről le” terephez nem szokott alföldi lovak számára 7-9 óra kellett ennek megtételére. Élő történelem Csontos János debreceni huszárszázados lapunknak elmondta: az általa vezetett egyesület 1988-ban alakult, egy öreg, második világháborús katonatiszt szervezte meg egy nemzetközi huszár-világtalálkozó alkalmából. Az emléktúrát idén azért itt szervezték, mert száz éve ebben a térségben kemény harcok folytak a betörő ellenség megállításáért. Egyébként sok túrát szerveztek már a Kárpát-medenceében, Erdélyben sem ez az első: 2007-ben a Szent Imre millenniumi emléktúrát, 2009-ben a Marosvásárhelyi huszáravatás alkalmával lovagoltak, 2011-ben Bem, 2013-ban Lenkei tábornok emlékére szerveztek lovastúrát. Ezek nemcsak egyszerű lovaglások, hanem vezérfonaluk is van, „élő történelemóra”, ilyenkor emlékjeleket is hagynak. Magyardécsén szoborjavításhoz járultak hozzá, Pankotán és Szilágysomlyón kopjafát avattak, idén pedig egy kopjafát és három fekete márványtáblát – részletezte a volt országgyűlési képviselő. Gligor Róbert László A nyárádszeredai eméktábla szövege: Emléktábla 1916-2016 „Közösek emlékenk, közös a kincsünk az ezred becsülete…” FLOHR JÁNOS ezredes Őrizzük meg együtt az I. világháborúban elesett honvéd huszárok emlékét Nyárárdszereda, 2016. augusztus 22. Állította a századik évfordulón RMDSZ M. KIRÁLYI DEBERCENI Maros megyei szervezete 2. HUSZÁREZRED Hagyományőrző közösége Székelyhon.ro 2016. szeptember 25.A kényszerpályák sokszor erősebbek az embereknélBencsik Gábor történész, főszerkesztő Múltból a jövőbe címmel tartott előadást Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében a hét kiadást megért, általa írt Horthy-monográfia kapcsán, de szó esett a migráció kérdéséről is. Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnöke köszöntötte a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban egybegyűlteket. Megjegyezte: öröm számára, hogy „megpróbálják lerángatni az egykori kormányzóról azokat a baloldali és kommunista jelzőket, melyek nem állják meg a helyüket”. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a történelem véget ért, a dolgok nagyjából elrendeződtek, bocsátotta előre Bencsik Gábor, azonban így gondolták ezt Mária Terézia idejében is, s lám, a mi jelenünk is újabb kihívások elé állít bennünket. Horthy Miklós fiatalsága szintén egy olyan korra esett, amikor az emberek úgy érezték, hogy a történelem rendeződött, az osztrák–magyar monarchia stabilnak tűnt. Tengerésztiszt Gazdálkodó középnemes családban született, a családfő nagyon „földönjáró szemléletű” ember lehetett, aki azt a lányt vette el, akinek a hozományba kapott földje az övével szomszédos volt. Szigorú ember volt, akiről Horthy utóbb azt írta: sokszor félelmet keltett bennük. Apja tíz éves korában elküldte tanulni Debrecenbe, majd Sopronba, Horthy „ígéretes tengerésztisztként” csatlakozott a flottához, s feladata az lett, hogy meghajóztassa a zászlót, azaz körbehajózza a világot a kitűzött zászlóval, s fogadásokon vegyen részt. Talán soha nem tér vissza az az embertípus, amelyhez tartozott – a „mindenhez értő sportember” – aki kitűnően teniszezik, lovagol, vitorlázik, zongorázik és öt nyelven beszél, a „snájdig tengerésztiszt”, a társadalmi élet központja és csúcsteljesítménye – fogalmazott a történész. De a sors úgy hozta, hogy mégsem mAradt „a végtelen béke reprezentánsa”. Tisza István javaslatára Ferenc József hadsegédje lett, s úgy tűnik, apaképre talált benne, világhoz való viszonyulása sokban hasonlított Ferenc Józseféhez. Magas rangban Horthy nem volt antiszemita, mondta a történész, úriember volt, akitől a szélsőséges politikai indulatok idegenek voltak, mint ahogy egy úriembertől az is idegen, hogy faji alapon ítéljen meg bárkit is. Horthy magas rangban került vissza a flottához, jó hadvezetői képességei megnyerték őt az osztrák–magyar monarchia számára, a legmagasabb rangú magyar katonatiszt lett. Az első világháború elvesztése után visszatért Kenderesre, úgy tűnt, véget ért pályafutása, azonban másképp alakult, a szegedi ellenkormány kérésére hadügyminiszter lett, majd átvette a parancsnokságot. A történész a későbbiekben kitért arra, hogy az olasz fasizmus sokban különbözött a nácizmustól, nem volt problémája a zsidósággal, a társadalom függőleges szerveződésért támogatta, s egy erősen irányított társadalmat hozott létre. A nácizmusnak pedig – mondta Bencsik Gábor – két olyan fő gyökere van, melyet nagyon tisztelünk – az egyik Marx munkássága, a másik pedig a darwinizmus. E kettőből alakult ki a szociáldarwinizmus, mely szerint az emberi csoportok, nemzetek vagy eszmék közötti versengésen alapul a társadalom fejlődése. Kényszerpályák Horthytól ez az eszme idegen volt, „de Európa ebben zizegett, új eszmék születtek, s hatással voltak rá ezek az eszmék” – hangzott el. A történelemben sokszor a kényszerpályák erősebbek az embereknél – mondta Bencsik Gábor –, és ehhez köthető az, hogy Horthy nem tudott idejében kilépni a háborúból. A katonatisztek és tábornokok mind „Gömbös-fiókák” voltak, azaz Gömbös Gyula által kinevezett fiatal, németbarát tisztek, így az akkor 78 éves Horthy egyedül mAradt. 1956-ban remélte, hogy visszatérhet Magyarországra, azonban a forradalom leverése után feladta. Portugál emigrációban halt meg, egy évre rá. „Persze, hogy szobrot érdemelne. El fog majd jönni az idő, amikor átértékelik tevékenységét, de az az idő még nincs itt” – jelentette ki Bencsik Gábor, aki a későbbiekben kérdésekre válaszolt, majd dedikálta a Horthy-kötetet. Erkölcstelenség Az előadás második részében a Magyar Krónika című folyóiratról szólt Bencsik Gábor, melynek főszerkesztője, majd a menekült kérdést taglalta. Nyugat-Európa vezetői katasztrofálisan rossz választ adtak erre, kollektív öngyilkosságba sodorva Európát – hangzott el. „A felelőtlen jóság erkölcstelenség, kinyitni a kaput, mindenkit beengedni erkölcstelenség” – mondta Bencsik Gábor, kihangsúlyozva a közelgő magyarországi népszavazás jelentőségét, mely egyben történelmi lehetőség, hiszen „Mohács óta először az ország dönthet sorsáról”. Neumann Andrea erdon.ro 2017. március 6.Egy Tisza-örökös Arany JánosrólAz Arany János geszti éveiről fennmaradt szájhagyományoknak, a kommunizmus idején sulykolt híreszteléseknek sokszor ellentmondanak a dokumentumok – állapítja meg Tisza Kálmán, a vele azonos nevű néhai miniszterelnök Marosvásárhelyen élő dédunokája a Krónikának a költő születésnapjának bicentenáriuma alkalmából adott interjúban. Az 1949. március 2-ai kitelepítés és vagyonelkobzás elszenvedőiként kérdezőt és válaszolót sorstársi-baráti viszony köti össze, ezért a beszélgetésben a tegező forma használata. – Az Arany János szülővárosához, Nagyszalontához közel fekvő Geszt a mai Magyarország területén található. A két Tisza, azaz a két miniszterelnök: Kálmán és István a geszti kastélyból indult útnak. A család egy része Trianon után Erdélyben maradt, édesapád családja is. Elöljáróban talán nem árt egy kis családtörténet, hisz Arany János emléke is indokolja ezt. – A Tisza család a borosjenői és szegedi előnevet kapta és használta. Geszt a család történetében új szerzeményű birtoknak számít, ugyanis az egyik elődünk/ősünk 1760-ban költözött oda, miután királyi adományként megkapta a török dúlások idején odaveszett Borosjenő helyett. A szegedi előnevet és grófi rangot Tisza Lajos kapta a királytól 1883-ban Szeged városának újjáépítésében szerzett érdemeiért az 1879-es árvíz után, mely csaknem teljesen elsöpörte a várost. A királyi adományozás természetesen kiterjedt jog szerint a törvényes utódokra is. Dédapám – puritán gondolkodása folytán – nehezen egyezett bele az említett méltóságcím elfogadásába, végül halálos ágyán fekvő testvérének kérésére engedelmeskedett. Már öt éve miniszterelnök volt, és még egyetlen hazai rendjelnek sem volt tulajdonosa. Érdekes például az a történet, amikor Károly román király Budapesten tett tisztelgő látogatása alkalmával román csillagrendet adományozott Tisza Kálmánnak, s erre a magyar király személye körüli miniszter, aki egyébként a Tisza-kabinet minisztere is, azonnal előterjesztést nyújtott be a királynak, hogy Tisza Kálmán miniszterelnöknek a Szent István-rend nagykeresztje adományoztassék (...). Az I. világháború után meghúzott országhatárok a Tiszák birtokait is átszelték. A Romániához csatolt birtokrészek központja Bihar megyében, Erdőgyarak községben, a Csegőd-pusztán a 19. század második felében épült kastély volt, és a miniszterelnök másodszülött fiának, az én nagyapámnak a tulajdonához tartozott. A háború után az akkori törvények értelmében nagyapám szabadon választhatott az anyaország és Erdély közt. Itt maradt. Csegődön nagyapám virágzó gazdaságot hagyott édesapámra (Györgyre), aki komoly szaktudással, modern agrotechnika alkalmazásával továbbfejlesztette azt. Fejlettségét az is bizonyította, hogy az 1945-ös földreform után is meghagyták mintagazdaságnak, ami elég ritka dolog volt akkortájt, mert a hírhedt 187-es számú törvényrendelet szerint a birtokokat 50 hektárra zsugorították. Családunkat, szüleimet Csegődön érte az 1949-es kitelepítés, amikor minden ingó és ingatlan vagyont elkoboztak tőlünk, és kényszerlakhelyre hurcoltak bennünket Marosvásárhelyre. Majd sok-sok zaklatás, házkutatás után apámat koholt vádak alapján, a társadalmi rend elleni bujtogatás címén 14 évi kemény börtönre ítélte a kolozsvári hadbíróság. 1964-ben, ötévi raboskodás után szabadult a román politikai irányváltás következtében. Akkor engedték szabadon – amerikai nyomásra – a politikai foglyokat, rá egy évre jelentették ki hivatalosan, hogy vége az osztályharcnak. Gesztet nagyapám testvérbátyja, Tisza István (miniszterelnök) és örökösei bírták a II. világháború végéig. – Kérlek, beszélj Arany János Geszten töltött éveiről. Hogyan került nevelőnek, házitanítónak a Tisza családhoz? – A költő 1851-ben és 52-ben lakott Geszten, mely idő alatt már a magánéletbe visszavonult egykori bihari konzervatív politikus, Tisza Lajos (1798–1856) és Teleki Julianna grófnő legkisebb fiának, a költői hajlamú Domokosnak volt a nevelője, házitanítója. Ami most igen fontos: a szabadságharc elbukása után Arany Jánosnak is tartania kellett a megtorlásoktól forradalmi tevékenysége miatt. Szalonta környékén bujkált egy ideig, s a katonai őrjáratok ütemes lépéseit hallva a házaikba húzódott emberek azt suttogták: „Most mennek Aranyért”. De Kenyeres János szalontai szolgabírónak köszönhetően nem esett bántódása. Viszont anyagi gondokkal küzdött, állása bizonytalan volt, mert az akkori megyefőnök kifogásolta a rebellis munkatársat. Röviden: Arany János elfogadta a Tisza család meghívását, Gesztre költözött, és 1851. május 13-án állását elfoglalta. Tanítványa, Tisza Domokos akkor 14 éves volt. A Tisza család története kötetben Tisza Kálmán hitelt érdemlően megírta a borosjenői és szegedi nemesi előnevet viselő Tisza család történetét a kolozsvári Korunk folyóirat felkérésére, amelyben szó esik a költő geszti éveiről is (megjelent magánkiadásban is: A Tisza család krónikája, Marosvásárhely, 2003). A szerző írásának ezt a mottót választotta: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben." (Arany János: Domokos napra, Geszt, 1851. augusztus 4.) Arany János személyében a kis Domokos a kor legnagyobb hazai költőjét nyerte mesterül, akit őszintén meg is szeretett. Felügyelete alatt bővíthette világirodalmi olvasottságát, s tőle vehette irányát költői fejlődése. Korai halála ellenére az ifjú költőtanítvány kötetnyi, mintegy kétszáz verset hagyott ránk, melyhez egykori mestere, a magyar irodalom óriása írt előszót. Rövid életrajzát is Arany János állította össze. A nagy költő geszti éveiről fiától, Arany Lászlótól tudhatunk meg többet, ugyanis Laci elég sok időt töltött apjánál, amikor is szabad idejében Tisza Domokossal és a hozzájuk érkező unokatestvérekkel, a Bethlen fiúkkal játszott a kastély parkjában, a tó körül. Akkor kapta Arany Laci a Marokvas becenevet, mert keménykötésű, fekete hajú kisfiú volt. Aranynak Gesztről való távozásával nem szűnt meg barátsága Tisza Domokossal, amit gyakori levélváltásuk bizonyít. Azokban hazai és világirodalmi kérdésekről is szó esik. A költő később, gimnáziumi tanár korában is ellátogatott Gesztre Tiszáékhoz, majd Domokos is felkereste Aranyékat Nagykőrösön több ízben, de találkoztak ők Pesten is. Az Arany János geszti éveiről fennmaradt szájhagyományoknak sokszor ellentmondanak a dokumentumok. Például nevelői állása elfoglalásakor szállást a kastély első emeletén kapott. Az, hogy a költő a meleg nyári hónapokban szívesen időzött a kastély parkjában álló kies kerti lakásban, melynek zsuppos fedelére hatalmas bükk- és szilfák terjesztették árnyékukat – Arany szabad akaratából történt. 1971 óta Sáfrán György budapesti Arany-kutató és sok egymásba fonódó kéz munkája által az említett geszti házikóban Arany János Emlékmúzeum működik. A Tisza család Arany János emlékét mindig kegyelettel őrizte, műveit olvasta és alaposan ismerte. Tisza István miniszterelnöksége idején előadást is tartott Utazás Arany János körül címmel. Arany ízlésének nemességét, műveinek formai tökéletességét és nyelvének tiszta, bájos magyarságát Tisza István nemcsak csodálta, de baráti körökben gyakran magasztalta is. – A bő negyedszázada kimúlt párt- és rendőrállam 50-es, 60-as éveiben hazug, rosszindulatú híresztelések kaptak szárnyra Arany János Geszten, a történelmi Tisza családnál töltött éveiről. A valóság feltárása is késztetett téged a költő geszti éveinek kutatására, tanulmányozására? – A költő iránti tisztelet és a hézagtöltésre való igyekezet mellett motoszkált bennem egy kellemetlen, bántó gyermekkori megrázó élmény, amelyet felnőttkoromban kezdtem tisztázni magamban. Most sem panaszként mondom, csak kérdésedre válaszolok. Apám grófságáról és úgymond „kizsákmányoló” voltáról először az iskolában hallottam, Marosvásárhelyen elemistakoromban B. I. tanítónőtől. Az osztály nyilvánossága előtt történt felvilágosításokból semmit sem értettem sokáig, csak a kiközösítés keserűségét éreztem szégyenkezve. Utólag visszagondolva, valószínűleg a tanítónő a párttól kaphatta az utasításokat a földbirtokosság, az arisztokrácia befeketítésére. A korabeli sajtó is szorgoskodott ilyesmiben (Világosság, Kolozsvár; Brassói Népújság stb.). Arról viszont meg vagyok győződve, hogy a tanítónő önszorgalomból a párttól eredő sugallatokra rátett még néhány lapáttal, és túlzásba vitte a dolgokat. Természetesen már rég megbocsátottam neki – de nem felejtettem el! Tőle hallottam órán osztálytársaim előtt, hogy a népnek volt egy nagy-nagy költője, nagyon szegény volt, és apáméknál szolgált (így!), kizsákmányolták, kalibában altatták, és sokat dolgoztatták... Sokáig még otthon sem mertem bevallani az iskolában történteket. Kár volt, rosszul tettem, ahogy az a későbbiekben bebizonyosodott. De a legfontosabb most mégis az, hogy a kerek évforduló és az emlékév alkalmából gondoljunk kegyelettel az áldott emlékű költőre, Arany Jánosra, a magyar nyelv kiváló művészére és védelmezőjére. Komoróczy György Krónika (Kolozsvár) 2017. március 21.Istennek, hazának, tudománynakA protestáns iskolahálózat történelméből „Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak. A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot. A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium. A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák. Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak. Magyarósi Imola Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 1.MAKKAI BÉLA BUKAREST MAGYARSÁGÁRÓL, AZ IDEGENGYŰLÖLŐ KÖZEGRŐL ÉS A REGÁTI KENYÉRRŐLMUNKÁS BARMOK Hogyan kerültek Bukarestbe a magyarok? Hallgatott-e vészjósló híreikre a magyar kormányzat? Volt-e mozgásterük egy idegengyűlölettel teli környezetben? Makkai Béla történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense az első világháború előtti bukaresti magyar sajtót kutatta: Határon túli magyar sajtó – Trianon előtt című új kötetéből az egész közösség élete körvonalazódik. – Mióta van számottevő magyar közösség Bukarestben? – A Kárpátok vonulata nemcsak természetes határként, hanem áteresztő hártyaként is működött. Az évszázadokon át tartó román bevándorlás közben a magyar népesség kiáramlása is zajlott, a XIX. században főleg a Székelyföldről. Korábban vallási okokból, szabadságuk védelmében vagy a törvény szigora elől menekülve távoztak. A mai Berceni negyed (Bercsényi) is őrzi a kurucok emlékét. Bukarestben az első modern kori magyar közösség 1814-ben jött létre, ekkor Sükei Imre református gyülekezetet szervezett, és fatemplomot építtetett. Sokan az 1848–49-es politikai emigrációval érkeztek, és velük a románok is jól jártak, hiszen életerős nemzedék volt, elég csak Fialla Lajos szemészprofesszort, a román Vöröskereszt helyettes elnökét, a királyi kitüntetéssel honorált Veress Sándor mérnököt vagy az udvari festővé és fényképésszé váló Szathmáry Pap Károly és Mándly Ferenc nevét említeni. – De zömük mégsem értelmiségi volt… – Valóban. Az 1880-as években indult meg a tömeges kivándorlás. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a tengerentúlra tántorogtak ki tízezrek, hanem a szomszédos délszláv ,,Drávántúlra” és a román régióba is. Ezt a megélhetési válság okozta, hiszen az iparosodásunk nem tartott lépést a demográfiai robbanással, az itthoni idénymunkák csak ideiglenesen tudták felszívni a munkaerőt. A vámháború következtében főleg iparosok települtek ki, akiktől az agráriusok követelésére hermetikusan elzárták hagyományos román piacukat. Jellemző, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon a féderes kocsit gyártó székely kocsikészítők Grand Prix-t nyertek az új hazának. – Tárt karokkal várták őket? Mire számíthattak a Balkán feltörekvő fővárosában, amelyet sokan a második legnagyobb magyar városnak mondtak? – Idegengyűlölő közegbe kerültek. A hiányszakmákban végül is szívesen fogadott vendégként látták őket, de állampolgárságra tíz évet kellett várniuk, nem úgy, mint az Erdélyből áttelepült románoknak, akik automatikusan megkapták, s birtokot is csak ők szerezhettek. Aki Románia felemelkedését szolgáló valódi vagy szellemi tőkét hozott, annak esetében természetesen eltekintettek ettől. De a magyarok zöme mezőgazdasági idénymunkás vagy házi cseléd volt. Ijesztő mértéket öltött az emberkereskedelem is, a lányokat már 13 éves kortól csempészték a zöldhatáron, ezért nehéz a statisztikákra hagyatkozni. Hegedüs Lóránt közgazdász, későbbi pénzügyminiszter 1904-ben azt írta egy bukaresti útja során, hogy ,,manapság Bukarestben már alig látni szép arcú székely cselédlányokat, mert elragadta őket a prostitúció”. A Leonida Colescu-féle 1899-es népszámlálás 50 ezer magyart mutatott ki Romániában. Ez a létszám azonban legfeljebb a magyar ajkú csángókat fedte le, miközben Hegedüs Lóránt úgy vélte, hogy a román ókirályságban mintegy 150 ezer magyar él. Az viszont téves tétel, hogy Budapest után Bukarestben élt a legtöbb magyar a századfordulón, hiszen az alig háromszázezres román fővárosnak „csak” minden tizedik lakója lehetett magyar. Az erdélyi kivándorlók kétharmada román volt, ők foglalták el a bukaresti kulturális pozíciókat: újságírók, egyetemi tanárok, politikai vezetők lettek, akik frusztráltságukat magyarellenességként fecskendezték a túloldali román közvéleménybe. – Mikortól és milyen újságaik voltak a bukaresti magyaroknak? – Az első lapot, a Bukuresti Magyar Közlönyt 1860-ban azzal a szándékkal alapították, hogy ápolják a kinti magyarság nemzeti tudatát, és hidat verjenek a két egymásra utalt nemzet fiai között, ám gyakorlatias érzékkel foglalkoztak a magyarellenes hírverésekkel is, mert az 1849-es emigráns szerkesztő, Oroszhegyi Józsa meglátása szerint ellenkező esetben ragályszerűen elterjedtek volna, és bomlasztanak a közvéleményben. A hetvenes-nyolcvanas években az egyik leghosszabban fennálló lap a Bucuresti Híradó, amelynek egy időben román változata is volt. Megjelenését több esetben is hatalmi eszközökkel akadályozzák. A lap 1885-ös végleges elnémulása után megjelent alkalmi vállalkozások a magas írástudatlanság és a katolikus–református ellentétek miatt igen szűkös kulturális piacon életképtelennek bizonyultak. A legígéretesebb az 1900-ban megjelent Romániai Magyar Néplap volt, amelyet hazafias, közhasznú hetilapként a kétkezi kivándoroltak ízlése és igénye szerint szerkesztett a székely katolikus pap, Bálinth János. Ez annál is inkább örvendetes fejlemény volt, mivel Márffy-Mantuano Rezső kereskedelmi tudósító szerint Romániában nem volt olyan orgánum, amely elfogulatlanul írt volna a szomszédos Magyarországról – A román sajtó képviselői mit gondoltak magyar kollégáikról? – Az egyik román lap szerkesztője „báránybőrbe bújtatott farkasnak” nevezte magyar kollégáit, akik szándékosan akarják megzavarni a csángók tudatát. A román posta mint nemzeti intézmény vélhetően emiatt nem továbbította moldvai címekre a példásan tárgyilagos magyar hetilapot. Úgy tűnik, a magyarok már-már rögeszmés lojalitását is hódító szándékaik átlátszó álcájának ítélték. A magyarul jól tudó történész, Nicolae Iorga a sajtószabadsággal való visszaélésnek tartotta a bevándoroltak anyanyelvű lapjainak megjelenését. Ez a veszély már azért sem volt valós, mert a bukaresti sajtó berkeiben népes számú, több nyelven is értő erdélyi kivándorolt működött, és rendszeresen szemlézték a magyar újságokat. – Megdöbbentő volt olvasni könyvében, hogy nemcsak a semleges, de még a jó hírek is bombaként robbanhattak Bukarestben… – A Monarchia külügyminisztere, ifjabb Agenor Gołuchowski mindezek ismeretében arra intette Széll Kálmán miniszterelnököt, hogy a hazai sajtó még csak jó hírt se közöljön a romániai diaszpóra életéből, mert még annak is káros diplomáciai következményei lehetnek. Hát még ha konfliktusokról volt szó! A Pesti Hírlap egyik híradása például azzal tüzelte a hazai közvéleményt, hogy elrománosítják a diaszpóra magyar iskoláit, például növelik a kötelező román óraszámot, és Vlad Ţepeş, azaz Drakula képével kell díszíteni a tantermek falait, s a külképviselet mit sem tesz ez ellen. Az erdélyi és regáti román sajtó természetesen össztűzzel válaszolt minden ilyen esetben. Az 52 milliós Monarchia birodalmi méretétől és erejétől megittasult politikusok és sajtómunkások önhitt és felelőtlen szóvirágai kétségtelenül sokat ártottak a diaszpóramagyarságnak, de ugyanannyit a szomszédsági politikában a magyar érdekek képviseletének. – Változtatott-e bármit a románok magyarságképén a kinti újságok működése? – A regáti magyar sajtó pontosan tükrözte a románok magyarságról rajzolt aktuális képét, aminek egészséges visszahatásai voltak. A Bukaresti Magyar Társulat tiszteletbeli elnöke, Veress Sándor írta egyik publicisztikájában, hogy a bevándorló magyaroknak többet és jobban kell dolgozniuk, tisztességesebbnek kell lenniük, mint a befogadó új haza népének. De a gyakorlatban mit látunk? A magyar egyesületek a román bíróságra viszik peres ügyeiket. Vége sincs a korrupciós eseteknek. Számos közéleti fórumon kalandorok a hangadók. Az igazi szellemi vezetés és erkölcsi példamutatás égető hiányáról Barabás Endre írta, hogy kamaszkorában látott először lakkcsizmás, díszmagyarba öltözött tekintélyes férfit, s szinte sokkolta az élmény, hogy a magyar is lehet úr, nem csak a román. A tíz év távollét után állampolgárságukat vesztő hazátlan bozgorok a szabadabb élet illúziójával fokozatosan kivetkőztek hagyományos kötődéseikből, s a beolvadás útjára léptek. – És a világháború közeledtével egyre romlott a magyarok helyzete… – A románok nemzetközi tekintélye megnőtt a második Balkán-háborút lezáró bukaresti béke (1913) után, amikor Dél-Dobrudzsát is bekebelezték. Beszédes, hogy az eseményt a Romániai Magyar Újság „visszacsatolásként” ünnepelte! Miközben a háborús mozgósításhoz főként a magyar személyszállítók lovait rekvirálták, s szaporodtak a magyarellenes atrocitások. A győzelmi mámor túlkapásai jórészt az egyetemi ifjúsághoz, illetve a nyíltan irredenta egyesületekhez kötődtek. Összetépték az ellenzéki lapokat, megverték a rikkancsokat. Cselédlányokat pofoztak fel magyar beszédért a fővárosi kispiacon, de egy Konstancán üdülő magyar bárónőt is inzultált Gradisteanu szenátor, akivel az ottani pincér anyanyelvén merészelt beszélni. – Tehát mégsem volt derült égből villámcsapás a román hadba lépés. A magyar vezetők pedig kételkedtek ebben. – Az 1916-os román betörésre a bukaresti magyar sajtó jó előre figyelmeztetett. Például arra, hogy ezrével adnak el Erdélyről nagy felbontású katonai térképeket. Erről a románok cinikusan azt állították, hogy turisztikai célból nyomtatják. Döbbenetes módon ezeket a híreket nem vette komolyan a hazai titkosszolgálat. Magyarország még mindig nem értette, hogy a kis szomszéd nagy támogatók oldalán háborúra készült, és továbbra is csak csendőrök és szerény határvadász-alakulatok őrizték a kárpáti szorosokat… A magyar elit politikai tisztánlátásának hiányát jórészt a birodalmi léptékből eredő önelégültség magyarázza. Kevesen érezték, például Tisza István, az Erdélyre leselkedő veszélyt, de ő sem mérte fel a délszláv fenyegetés valódi súlyát. A románok mindig nemzetközi politikai kontextusban szemlélték a helyzetüket, a magyarok azt gondolták, hogy érdekeik biztos fedezete a birodalom és saját erejük. – A világháború elvesztésével lezárult egy korszak a bukaresti magyar sajtó és közösség életében is. Sikerként vagy kudarcként fogták fel az elmúlt évek magatartásmintáit? – Dél-Erdély románok általi elözönlésének napjára megszűnt a Romániai Magyar Újság, és minden ellenzéki hangot egy szempillantás alatt elfojtottak. Szerkesztőségeket dúltak fel, csak mert nem a román hadsereg elvárásai szerint áramoltatták a híreket. 1918-ban, amikor a Monarchia erői német támogatással elfoglalták Bukarestet, jelent meg háborús papíron a Feleky József szerkesztette Bukaresti Magyar Hírlap. A kormányzat közvetlen szócsövének tekinthető lapnak két szerkesztősége is volt: Bukarestben és Budapesten. Az újság mindenekelőtt a hazatelepedést, a vagyon és az élet mentését szorgalmazta. Ugyanakkor markáns nézőpontváltással megállapította, hogy megdőlt a román vendégszeretetről felállított tétel. Az új hazában „munkás barmokként”, jogfosztottan éltek mindig is. A józan önreflexió eredményeként levonták azt a következtetést, hogy nem feltétlenül ott a haza, ahol a kenyér, mert a Regátban csak két lehetőségük volt: a hazavándorlás vagy a beolvadás. Pataki Tamás / Magyar Idők (Budapest) 2017. április 5.A JANCSÓ ALAPÍTVÁNY CÉLJA: OTTHON LENNI A HAZÁBANA Jancsó Alapítvány tevékenysége Jáki László neveléstörténész Egy oktatáspolitikus a XX. század fordulóján – Jancsó Benedek című könyvének bemutatóján keltette fel az érdeklődésemet. Az alapítvány által kiadott könyvben a szerző a kiegyezés utáni és a XX. század első évtizedeinek oktatáspolitikai küzdelmeit mutatja be egy kitűnően képzett és rendkívül aktív közéleti szerepet vállaló székely tudós-tanár életművén keresztül. Jancsó Benedek, az 1854-ben, Gelencén született kései polihisztor az utolsó univerzális gondolkodók – s egyben cselekvők – egyike volt, mint Kőrösi Csoma Sándor, Bánffy Miklós vagy Kós Károly. Jancsó nem amolyan szobatudós volt: köztiszteletben álló emberként rengeteg közéleti szerepet vállalt (nem kopogtatott, őt hívták), a Középiskolai Tanáregyesület alelnöki posztjától a Társadalomtudományi Egyesület elnöki tisztjéig vagy a Székely Nemzeti Tanács elnökségéig. Már fiatalon tűzközelbe került Pesten: először Csáky Albin, majd Bánffy Dezső tanácsadója lett, később Tisza István, Teleki Pál, Bethlen István miniszterelnökök bizalmas tanácsadói köréhez tartozott. 1930-ban bekövetkezett halála után 1945-ig munkássága és személye nagy társadalmi megbecsültségnek örvendett, az Erdélyi Férfiak Egyesületének egyik szakosztálya is fölvette a nevét. A Jancsó Benedek Társaság 41 kötetes könyvsorozatában mások mellett olyan szerzők műveit adta ki, mint Pukánszky Béla irodalomtörténész, Roska Márton régész vagy Asztalos Miklós író, történész. De a kommunista évtizedek sajnos kitörölték a nevét a köztudatból, és csak néhány irodalomtörténeti tanulmánya válhatott ismertté. A Jancsó Benedek életművének gondozójaként is működő alapítvány történetébe és működésébe Jancsó Antal elnök és Jancsó András kutató, szerkesztő avatta be a Magyar Időket. A többi régi erdélyi famíliához hasonlóan számtalan hajtást növesztett Jancsó családnak kilenc nagyobb ága van, nem önteném az olvasó nyakába az egész genealógiát, csak két adatot említek a két fő ágról: egy 1613-ban kapott nemeslevél Báthory Gábortól és egy 1625-ös Bethlen Gábortól. 1892-ben egy anyai ági Jancsó, Szentkatolnai Bakk Endre vízaknai kanonok két családtörténeti könyvében több ágat kötött össze. Ebből a kutatási mérföldkőből kiindulva találkoztak a ma élő, gyökereikre kíváncsi Jancsók a világhálón tíz-egynéhány éve. Tehát egy (először virtuálisan) családfát kutató közösségből formálódott az alapítvány. Majd Gelence község meghívta egy találkozóra a világ összes Jancsóját. Jancsó Antal elmondása szerint a táj és az atmoszféra annyira megérintette a társaságot, hogy elhatározták: intézményesített formában folytatják a szervezkedést. A 2010-ben létrejött Jancsó Alapítvány könyvkiadással kezdte a tevékenykedést, de továbbra is rendszeresen tartanak találkozókat Gelencén. Jancsó Benedek születésének 160. évfordulóján például négynapos kulturális fesztivált szerveztek olyan programpontokkal, mint a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tartott egész napos tudományos konferencia vagy a Krisztus király templomban előadott hangverseny, amelyen először hangzott el Háromszéken Mozart teljes Requiemje. Távlati terveik között szerepel a Jancsó Benedek történelmi emlékverseny (néprajz, földrajz, történelem, vagyis tágan értelmezett székely honismereti témákban) megszervezése 7. és 8. osztályos diákoknak Háromszéken, majd akár egész Erdélyre kiterjesztve. Úgy érezik, hogy az alapítvány által felkarolt és folytatott tevékenység nemzeti ügy. Mert a haza és a nemzet fogalma nem egy politikai disznóságok alapján körülhatárolt fizikai teret jelent, hanem egy szellemi otthont. Otthon lenni a hazában annyit jelent: megismerni a – jelenlegi határainktól független – történelmünket és kultúrtörténetünket. Juhász Kristóf / Magyar Idők (Budapest) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
